Hartay "hácsé" Csabi visszatér sokunk örömére, és ezúttal a vidéki szakikról ír egy jót. Ja, és még valami. Van saját blogja is, ahol beolvas mindenkinek, háhá. Olvassátok odaát is.

A vidéki műhelyes

 

Természetesen mindenhez ért, ami vasból van, gázolajjal/benzinnel/ ritkábban árammal működik, csapágyak forognak benne és csöpög belőle az olaj elöl/hátul/oldalt. Kézfogása erőteljes, satu; de amikor már egy órája szerel, olajos-gépzsíros kézfejét lehajtva, alkarját nyújtja oda, ha belépsz a műhelyébe. Nem tudsz vele sokat beszélgetni, mert dolgozik. Hangosan. Három szó után flexelni kezd, ordítva még folytatod a megkezdett mondatot, de hamar abbahagyod, mert rájössz, úgysem hallja, ezért inkább félreállsz, nehogy kiégessék a pulóveredet a röpködő szikrák.

Műhelyes ruházatának igazi színe csak sejthető a több réteg olajtól, ami az overálját borítja. Füle mögött ott az elmaradhatatlan késsel faragott ceruza. Haja tavaly volt utoljára levágva, a legutóbbi hegesztéskor véletlenül kiégetett sapkája alól őszes-zsíros hajtincsek lógnak ki. Bajsza belelóg a szájába, eltakarva hiányos, elhanyagolt fogazatát. Pár éve leszokott, a harmincéves bagózásból mára csak a folyamatos krákogás és csulázás maradt meg. Bármit viszel neki javításra, rá se néz, csak ennyit bök oda: hagyd itt. Mindent elvállal. A műhely egyik sarkában felhalmozott ócska centrifugák, villanymotorok, fűnyírók és traktoralkatrészek sorakoznak, nagyjából olyan helyzetben, ahogy hónapokkal ezelőtt odacipelte a reménykedő megrendelő.

A műhely falán meztelencsajos poszterek érik egymást, a nyolcvanas évekbeli cicivillantós szolidtól egészen a mai pinakitáró, seggbevibrátorozó merészebbekig. Vicces feliratú táblák is díszítik a műhelybelsőt. „Ha nekem munkakedvem támad, elvonulok egy csendes sarokba, és megvárom, amíg elmúlik.” Természetesen az aktuálpolitika is jelen van, igaz, kissé megkésve: Gyurcsányfejű elefánt töri-zúzza a kis Magyarországot, felette a „dübörög a gazdaság” felirat. Megvannak még a régi rendszer propagandájának szánt, nagykontrasztos, tanító-nevelő szándékú poszterek is, ilyen feliratokkal: Ne gyárts selejtet! Vagy: A fusizó gátolja a termelést.

Az asztalon óriási rumli, káosz: kalapácsok, csavarhúzók, villáskulcsok, fogaskerekek, csavarok, anyák, alátétek, ahogy utoljára kiestek a műhelyes kezéből, valamit gümecsbe gyűrt koszos rongyok (rugdalózó, fodros szoknya, úttörőing). A műhely különböző részein szódásüvegek találhatók, de mindegyikben éppen csak annyi szóda van, hogy ha a szájához emeli a műhelyes, már csak ennyi jön belőle: hhhrrrrrsscshhhrrsssshhh. A védőszemüveg természetesen érintetlenül pihen a falba vert százas szögre akasztva. A satuba formátlan vaslemez van befogva, de hirtelen a műhelyes is elbizonytalanodna, ha rákérdeznél, hogy ez most minek a mije.

Bármit kérdezel tőle, kissé elmosolyodik azon, hogy te mennyire nem értesz semmihez, ami itt folyik. Mondandóját mindig így kezdi: így szoktuk, hogy… és így zárja: megoldjuk.

A meghibásodott vasalódból/kávéfőződből/Rometedből egy szarrá rongyolódott gumigyűrűt mutat neked két görbe ujja közé szorítva, hogy ez volt a hiba okozója, „ez miatt” rázott/zörgött/folyt belőle az olaj/baszta ki a biztosítékot.

Van, hogy tízórás munkára sem kér el pénzt, „amúgy is mindig itt van”, és örült, hogy egy ilyen régi „ketyerét buherálhatott”, máskor viszont egy apró rugóért és két hatos anyáért elkér hetvenezer forintot, mondván, „speckó alkatrész, az USA-ból rendeltem”.

Abban a tudatban jársz hozzá, hogy szakközepet, de minimum egy szakmunkást elvégzett - valójában épp megvan a neki a nyolc „elemi”, mindent saját maga tanult meg. Gyerekei „fent laknak Pesten” vagy évek óta külföldön gályáznak. Felesége „háztartásbeli”. Csődbe soha nem megy, mivel roppant igénytelen. A kötelező rezsin kívül szó szerint semmire sem költ. Saját magára főleg nem. Napi kajáját az évenkénti három-négy disznótor tökéletesen fedezi. Vásárolni tehát nem jár, soha a büdös életben nem találkozol vele moziban, étteremben, ribizlifesztiválon, még a közeli kocsmában sem tudod meghívni egy fröccsre, mivel amióta maszek, nem piál. Csakis a lekoszlott, sötét, bűzös műhelyében lelhető fel, de ott még szenteste is világít a lámpája. „Csak még ezt összepattintom, és bezár a bazár” – kiabálja fütyörészve az asszonynak, aki zsörtölődve bassza rá a műhelyajtót, majd „apátok hülye” kiáltással tér vissza a kockaházba, ahol összegyűlt végre a család.
 

Sokadszorra olvasom újra és még mindig röhögök. A műhelyes ember a legjobb. Kösz, Csabi.

De hogy maradjon még mára más is - újra itt van Zoltán Atya, de erről többet itt:

Folytatásos pap főszereplős zombi történet video trailer 

Zoltán atya a politikai-gazdasági korrupciós krimit követően egy szelíd abortuszellenes üzenetű történetet szeretne megosztani az olvasókkal. A blogban leközlésre kerülő sztoriban a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt és egyes alvállalkozói hősies helytállásával is megismerkedhetünk. Mindehhez a blogoló pesti kispap a legésszerűbb formát találta meg, gondolom, hogy mindenki más is ezt választotta volna: egy zombitörténetet. Íme a sztori 2 perces video trailer előzetese: