Illik minden jobb posztot valami hatásos, punk felütéssel kezdődni - úgyhogy akár egyszavas, csupa sokatmondó ponttal (full stop, period!) ellátott mondatokban is kijelenthetném önmagamat visszhangozva, hogy midlife crisis, amit leginkább azért érdemes megemlíteni, hogy mindenkiben tudatosítsuk tájékozottságunkat; Cambridge Proficiency-szintű, aktív angoltudásunkat. Esetleg egymás után ismételgetni szinonimaként az idegen és a magyar megfelelőket mintegy összekacsintva az értőkkel: értjük mind a ketten, de azért megismétlem mindkét verzióját, ezzel is bizonyítva önnön műveltségünket, tudatosságunkat a nem túl terjengős, zsargonmentes, választékos anyanyelv-használatára.

A Kapuzárási Pánikoló leginkább férfi: sőt, bármennyire is szeretnénk most is borsot törni a kishölgyemények orra alá, a kapuzárási pánikoló csakis férfi. Sztereotíp gondolatok: 40 fölött, 50 felé, motorra szállás, húszassal fiatalabb barátnő, pánikszerű vásárlások - igen, ez mind ő. Igazából ennyi is lenne az egész, de nem lenne ez a blog a Modoros, ha nem akarná ugyanezt kifejteni ennél sokkal több bekezdésben, öncélú nyelvi bravúrokkal.

Ő a kiöregedett menedzsertípus. Életének zenitje valamikor a 2000-es évek eleje-közepére tehető abban a hazai világban, amikor hitelre bármi a tiéd lehetett, és először kezdte el úgy érezni az átlagos magyar polgár is, hogy itt van a nyugati élet, és az természetesen őt is alanyi jogon megilleti. Mindez egybeesett azzal a sajátos ténnyel is, hogy ekkor lépett be a harmincasok klubjába, karrierje is ekkor kezdett beteljesedni: volt némi nyelvtudása és képzettsége, és e kettő farvizén szépen ellubickolt a Magyarországra éppen csak betörő multik világában. Megtehette könnyen: angolul tudni elég volt (mint egykori niche skill), így a külföldi vezetőség talán okosnak is hihette.

-A Marci háromszázat keres..!

 

Büszkélkedik Brigi, a feleség - és azt hiszi, minden jó örökké tart.

Természetesen Marci beleesik abba a hibába, hogy ha ő már a tanulmányaival és a tudásával elkészült, az őt egy életre táplálni és vezérelni fogja - nincs más dolga, csak szépen megtartsa azt a pozíciót, amit ő kibrusztolt magának, és az majd úgy mindig is lesz. Az önképzés, a folyamatos fejlődés és az egyre kevésbé rugalmas hozzáállás, alázat hiánya és kiégés eredményeképpen aztán szépen kudarcok sorozata veszi kezdetét, amit éveken keresztül megélhetési forrásként használ ki. Mert lehet, hogy igazából nem ért semmihez. Pedig én szóltam!

Van ugyanis ez az ún. Menedzserpiac. Ez állítólag úgy működik, hogy ha oda bekerülsz, akkor az elérhetőséged kézről-kézre jár, levadásznak milliókért, és mehetsz valahova újabb gyárat építeni, folyamatot behozni, SSC-t alapítani. Hiszen kurvára rutinos és okos vagy, körökben mozogsz, és a többi. Edzőkeringő!

-Most hol vagy, a SAB-nál?

-Nem, onnan már eljöttem. A Borsodinál voltam pár évet, de aztán elhívtak a Heinekenhez, most itt vagyok Area meg Account Manager.

-Ú, ismered a Novák Lacit?

-Persze, ő volt a Key Account-os még 98-tól, de aztán kirúgták. Most asszem, a Telenornál van, hacsak át nem ment a Téhez.

-Ja, pannonos, de a Vodát is megjárta. Elég szép csomaggal lépett le tőlünk.

Nevek, legendák, sztorik!

Órahosszat tartó beszélgetések nem szólnak másról, csak nevekről, és hogy ki ismer kit, és hogy ki hol van, és honnan rúgták ki - de valahogy sosem esik arról szó, hogy ki mit tud, vagy esetleg mit adott a cégnek, miért nézhetünk fel rá vagy hasonló. Esetleg még a dugási hálót felvázolják, de ennyi. Mondjuk az is éppen elég szövevényes.

-Mérnökök, mérnökök. Idefigyelj, Tibikém. Én olyan 10-15 éve, amikor a Monsantónál dolgoztam, ott volt a Feri, öreg róka, a Fuchs Feri - ő mondta mindig: mit csinálunk itt, gyerekek, mit? Hát dolgozunk? Miért vagyunk mérnökök? Mert kurvára okosak vagyunk meg ügyesek? Hát nem. Futtathatnánk kurvákat is, de nem. Azért vagyunk mérnökök, mert ehhez értünk. De nem bütykölni jönnek ide a mérnökök, ők csak azt hiszik. Nem. Mi a Cél? A Cél, egy termelő cég Célja az, Tibikém, hogy profitot termeljen. Olvasd el a Könyvet. Itt nekünk nem adnak pénzt a két szép szemünkért, meg hogy bütykölgethessünk, meg hogy milyen okos mérnökemberek vagyunk, nem. Itt kérlek szépen, azért vagyunk, hogy profitot termeljünk. És miért nem futtatunk kurvákat? Mert ahhoz sajnos, nem értünk olyan jól. Mi a mérnökösködéshez értünk.

És eljut oda a Feri meg a Peti meg a Marci, hogy 40 fölött már csak szépen járja a menedzserkeringőt havi 1-1,5 millióért, abszolút takaréklángon, és egész kis játszmájuk arra megy ki a kiégett unalomban, hogy 0 beavatkozási szint mellett várják a megváltó exit plant, azaz a kíméletes kirúgást valami tekintélyes közös megegyezéses juttatáscsomaggal. Hiszen... hiszen aki már ennyire elképesztő magasan van, annak azért JÁR a többmilliós végkielégítés - ilyen szinten már fél-egy évig is eltart, mire újra állást találsz!

Egy dologról feledkeznek meg: hogy egy idő után megismerik a nevedet, szakmailag és tudásban nem fejlődtél semmit, és a folyamatos lézengés, kirúgástól való alapvető félelem (ha kell, ha nem) azért mégis megvisel, kiéget. Ja, ez már jó sok dolog. És persze nagyon nem mindegy: kishazánkban bizony előbb-utóbb elfogynak a cégek.

Emberünk tehát itt van 50 felé haladó fejjel és ilyen kalandos, kicsit sem belterjes életúttal, és azon veszi észre magát, hogy az utóbbi húsz évben szinte csak butult, és mindenhonnan kirúgták - bár pénze az van. De mire költötte?

Természetesen tárgyakra - bár mondanám, hogy nőzött meg ivott. De hülyeségeket vásárolt, ne tagadjuk. És amikor azt fogalmazgatom magamban, hogy az Isten szerelmére, ne adjatok az informatikusoknak több pénzt, mert nem tudnak bánni vele és idiótaságokra basszák el (Guitar Hero, Legó, makettek meg ilyen-olyan processzorok és hangrendszerek), akkor sajnos azon veszem észre magam, hogy a kiöregedő, kapuzárási pánikoló férfiszerű arcoknál ugyanez a helyzet.

Övé lehet, megveszi, megtartja, elrakja, babusgatja, csinosítgatja, megunja, eldobja. 

De a kielégülés, a megszerzés, a remegő kézzel kibontott csomagolás, a birtokba vétel az megvolt, azt már nem veheti el tőle senki. USB-s kis asztali ventilátor, huszadik kávégép- és daráló, oldtimer Buick a külvárosi ház garázsában (mindet valamelyik végkielégítéséből vette), de van valami kabriója (nem, az roadster, te bunkó!), amit jó időben előhúz, kifényesít, majd megy vele pár kört. 

Autók, céges utak... utóbbi vált hobbijává, amit rendkívül gondosan tervez meg. Alaptétel, hogy olyan céghez nem megyünk, ahol 4-5 órányi repülés fölött nem biztosítják a business classt. És mivel biztosítják, ezért az utazgatás a mindene: tervezget - SeatGuru! Beleássa magát minden járat- és géptípus üléstípusaiba, csak nehogy a lavatory meg a bassinet mellett legyen, és ha nem lehet rendesen hátradönteni az ülést, az hatalmas kibaszás ám. Business classnál se mindegy, hogy egymásra sréhen vannak az ülések, vagy frankón egymás mellett, mert akkor ugyanott vagy, mint economyn. Természetesen csakis az upper deck jöhet szóba, és szar KLM ne legyen, mert ott Heinekent adnak. Levadássza a nemzetközi repülőterek összes lounge-át a review-kkal (direkt írok mindent angolul), megtervezi azt is, hogy előbb átcsekkol vagy kicsekkol, hogy mindenképpen a jó lounge-ban henyéljen, ne a szemétben.

Egyszóval imádja ezt a szart, hogy végre odakerülhet a senki földjére, ahol nem működik a telefonja, nincs internet és céges email sem, nincs bőgő gyerek, nincs követelőző asszony - van ő és a hülye játékai, és néhány szerencsétlen stewardess, akikre talán titkon ki is veri a légitársaság logójával ellátott takaró alatt, fején a zajtompítós fejhallgatóval, amivel ellátva alvást mímelhet. Szállodák, taxik, blokkok, napi keret és véleményes számlák - amit a végén, 0 előkészülettel fog odabaszni valami genotherm bugyiban a pénzügyesnek. Hiszen ez a dolga, oldja meg.

Ő az Öreg-Öregfiú. Aki ma Öregfiú, hamarosan valószínűleg ezt a fajta Kapuzárási Pánikolót fogja testileg-lelkileg beteljesíteni. Laza ing (lehetőleg designer, amerikai outletből hozatva valami balekkal), és mindenképpen németes, a 2000-es évek stílusában fogant keret nélküli, leheletvékony szárakkal ellátott szemüveg.

Természetesen beteljesülő végzetként elérkezik második tinédzserkora egy tudatos, rafinált, ám néhol a meggazdagodás felé könnyebb utat választó (tehát nem feltétlenül okos, szorgalmas és tanult) fiatal nőszemély személyében (általában munkahelyi románcként indul ez), aki teljesen elcsavarja pánikolónk fejét, elcsábítja, behálózza, elmarja, megtartja, kisajátítja, és örökre lebilincseli - általában terhesség, majd újabb pocaklakó manócska képében. Hoppácska - jó szex volt, nincs.

De ez mindegy, a lényeg a Tárgyakon van, élvezeti cikkeken. Szivar, borhűtő (Apának jár), órák... órákig böngészi az órákat (írói bravúr volt) a fedélzeti katalógusokban: mindig kell egy új, de nem csak ilyen kis szar, dán Skagen (alig 100 dollár, egy póló drágább, mármint egy Rendes Póló), hanem valami Festina mondjuk. Kialakul a Playboy- és FHM-magazinban megteremtett aspirációs csoport férfi-eszményképe, és persze ő is ilyen lesz. Vitorlás, vitorláscipő, katamarán, klubtagságok (Rotary), mérföldgyűjtögetés kedvenc légitársaságánál, üdülési jog (!), ismerős brandek, semmi kockázatvállalás. Mac. Ízlelgeti és érti a bort meg a viszkit - ilyenkor kiül az arcára valami elégedettség, valami olyan élvezetszerű kielégülés, megnyugvás, mintha spontán pollúció történne öregedő ágyékában. Autóimádat, nyomaték- és tempomat-értés, extrák és kényelmi funkciók lexikális ismerete, már ezek felidézésekor is valami borzongás, valami bizsergető érzés járja át öregedő, puhuló testét... vezetési élmény, megnyugvás, ülésfűtés, tolatóradar- és kamera, autóhifi, Bluetooth, töltők, kihangosítók, headsetek. Akik úgy tervezik még a napi útjukat is, hogy inkább tartson tovább - így az élvezet is elhúzódik.

A Tárgyak. Nem tud róluk leszakadni, meg akar szerezni, babrálni, fogdosni akar mindent, és közben elfúló hangon kommentálja. Hihetetlen kis szarokon fel tud izgulni, legyen az egy szép teásdoboz vagy egy vadiúj Bose-fülhallgató (Beats by Dr. Dre). Tömpe, hozzáértő, reálos (vö. mérnöki) ujjaival simogatja, szakérti mindenki tárgyát: Add csak ide! -szól elfúló hangon.

Mert kurvára nincs is már mit csinálnia. Ő már olyan szakmai-vezetői szinten van, hogy elég csak egyfajta lebegő helyzetből szemlélni az alvilág történéseit, és szinte soha nem beavatkozni. Beavatkozni az nem elég profi... úgyhogy kávézni, kajálni, beszélgetni ráncigálja a felsővezetés tenni akaró tagjait is, amivel hasznos munkaidejükből órák mennek el mindennap, amikor nem éppen a villódzó Index-oldalakat baszkurálja értő ujjaival, bamba, öregedő fejével. Mesél, anekdotázik, megfizethetetlen tudást ad át öreg, néhai feletteseiről szóló hőskölteményekben.

Régi hódítások, ki kúrt meg kit... Süss fel, nap, Morrison's, régi ZP, Horvátország és hasonló eposzok. Egyetemi történetek, vidékiség után két hónapon belül minden BKV-járat és csatlakozás ismerete, amire te (hiszen természetesen waschechter Budaer vagy) csak pislogni tudsz - és ezt ő elismerésnek veszi. Lám, ezt is jobban tudom, mint a bunkó pesti. 

De fejben már a következő utat tervezi: repülős katalógusból megvásárolt csecsebecsék: extra, tokba rejtett iPhone-akkumulátor és laptopbőr, GAP-kardigán, designer és sorszámozott tollak, új phablet Amerikából. Számolgatja legújabb bónuszát és a redundancyt. Új garázskapura menjen, esetleg a barátnő kocsijára? Jó esetben jut is, marad is. Talán még a gyereknek is.

De azért az igazi jó világ az 2004 körül volt. Kár, hogy soha nem térnek már vissza..!

És kicsit kérkedik a pénzével, röhögve kommentálja: -Jó, hát most hatvanezer forint azért nem fog a földhöz vágni, gondolhatod... - De másfelől ez már a szép, egyértelmű lejtmenet nála minden szinten.

Mi jobban fogjuk persze csinálni, nem esünk elődeink hibájába. De talán mégis ilyenek leszünk. A végzet mindenkit elér így vagy úgy.

/Köszönöm, Atlétás./