És egyszer csak ott állt a konyha közepén, titokzatosan becsomagolva.

Falécek, hungarocell, hullámpapír, bandázs - a culágerek hanyagul békázták oda, aztán a fuvarlevél kitöltése után rutinszerűen mentek a következő állomásra.

És csak állt tovább, rejtélyes beburkolózásban - valami fura, hárombetűs jelzéssel, ami csak később fog szerephez jutni...

Ekkor lépett be a tüchtig, hands-on mérnökgyerek, és mint Leatherface, in medias res kezelésbe vette ezt az újdonatúj valamit, amit akár újdondásznak is hívhatnánk, ha nem teljesen mást jelentene. A tüchtig mérnökgyerek annyira tüchtig volt mindig is, hogy körmei szimmetrikusságára és tisztaságára is fokozottan ügyelt: sosem hagyta őket 1 milliméternél hosszabbra nőni, és nem szégyellte a körömpolírozó- és reszelőkészletet sem használni, ahogy a sarokreszelő sem ijesztette el. Csupa megmosolyogtató hóborttal bírt: kollégái folyton-folyvást megsomolyogták, ha mosdóra indult: ilyenkor rituálészerűen csatolta le karóráját és helyezte számlapjával 45 fokban felfelé az asztalra - és indult el azzal a boldog tudattal, hogy kézmosás közben az óra alá szivárgó vízcseppek így nem poshadnak be alig szőrös csuklóján. Majd dolga végeztével tüchtig módon, homorított háttal, két kézfejét egymással párhuzamosan helyezve az asztallapra foglalt helyet, hogy égszínkék szempárja a munkavédelmi előírásoknak megfelelő szögben meredhessen újból a tükröződésmentes monitorra.

De vissza a konyhába. Nekilátott. Érzékien bugyolálta ki a kis drágát a hullámpapír kényelmetlen szorításából; a hungarocellen vádló sebeket ejtő, kegyetlenül éles pántot kíméletlenül vágta át a sniccerrel, hogy egyre türelmetlenebbül fejtse le a hagyma rétegeihez hasonlatos csomagolást. Hozzáértő ujjai izgatottan tépték fel a kisajtót: a szokásos tartozékok, húsznyelvű felhasználói kézkönyv, bezacskózott, azonosítatlan műanyag tárgyak. Felsóhajtott. Erős, kérgesen szikár kezével most a konyhabútort vette célba: szakszerűen bontotta ki a 2. alsó elemet, és egy pillanatig se volt kétsége afelől, hogy a Jövevény ide márpedig pontosan be fog passzolni. Mindenki csak legyintett rá és kuncogott, de ő egy pillanatig se tágított. Hiszen TUDTA, a szabványt ismerte, már tolómérőre se volt szüksége. Megingathatatlan volt. Gyors, ösztönös mozdulatokkal távolította el a csavarokat, bilincseket - és persze az undok alsó elemeket, hogy aztán a kövezetre száradt mocskot egy enyhén nedves moppal tisztítsa fel. Viszonylag könnyen ment - csupán a leváló dzsuva meredt rá hányingerkeltően. Gyors szárítás, és máris következhetnek a vizes szerelvények: szorítógyűrű, bevezető, kivezető, kirámolás, próbamosás - és kész!

Egy noviúj mosogatógép, teljes pompájában, teljes üzemkészültséggel. Mosogató. Gép. Állítólag így hívják nálunk boldogabb, szerencsés kultúrákban.

Ekkor pillantotta meg a jövevényt az első szegényember. Igazából csak a tízóraiját akarta kivenni a hűtőből, de az újdondász keresztülhúzta számításait. Megrémült, mint mindig, amikor az emberek valami újat látnak, valami ismeretlent. Óvatosan lopakodott csak közelebb, fokozatosan lopva a távolságot. Riadtan méregette: -Mi lehet ez az ördögi macchina? Kissé oldalazva kerülgette, orrát - és ezáltal fejét - néha-néha közelebb dugva. Szimatolni próbált, de semmi. Felkapott egy darab papírgalacsint, és nekihajította a gépezetnek, de az nem moccant - a galacsin pedig csalódottan pattant le és gurult be a bútor alá.

-Mi ez? Mi ez?

-Ez egy mosogatógép, Géza bácsi. Kibaszod a csontokat a kukába, gyorsan elöblíted a tányért, és ide ni, beteszed. De még öblíteni se muszáj - a többit meg a gép elintézi.

-Én ezekbe a szarokba nem bízok...

Vetette oda morogva Géza bácsi, de már jöttek a többiek. Óvatosan, de már-már felbátorodva - némelyikük nemhogy hozzá mert nyúlni a géphez, de már az ajtaját is ki-becsukogatta. Hitetlenkedő, tamáskodó, meglepett, megdöbbent arcok. Kósza nevetgélés. Ez meg mi! Mennyibe kerülhetett! Bezzeg a cafeterián nem emelnének egy kanyit sem!

-Nézzétek csak! Ahelyett, hogy egy-egy poharat kineveznétek reggel magatoknak, azt egész végig a közös pulton tartva újrahasználva - esetleg csak elöblítve, és az edénycsurgatóba helyezve végeznénk a tisztítást - mi lenne, ha így, rendeltetésszerűen mindig a mosogatógépbe tennénk a bögréket, csészéket, poharakat, a gecikurvaanyátokat, na? A mosogató, az asztalok, a pult: minden felszabadulna, nem kellene kézzel mosogatni többet, higiénikusabb is lenne, minden.

-Nem, én így szeretem. Ragaszkodom a reggel kiválasztott ibrikemhez, és igenis a közös asztalon szeretném tárolni. És ha úgy tartja a kedvem, akkor a mosogatóba teszem be, vagy elöblítem, vagy a paprikás-zsíros közös szivaccsal mosogatom el három perc alatt a melegvízzel, mert sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint az áramot meg a vizet pazarolni. Szeretjük beletenni az eszcájgot, meg egyáltalán esztétikusabb, ha szem előtt van - legalább tudjuk, mi történik vele, meg olyan otthonos melegséget ad a konyhának, legalább látszik, hogy ÉLNEK benne.

És minden ment tovább a régiben. A szegényemberek használták a mocskos-zsíros bögréket, széthagytak, öblögettek, mosogattak, csurgattak - a gazdagemberek pedig nyomkodták és pakolgatták azt a szart.

Így fessen Picasso a halászoknak.