Mit jelent ellenzékinek lenni?

Ellenzékinek lenni vállalás és hatalmas felelősség egyben. 

Vállalás, mert mennyivel könnyebb lenne behódolni a rezsimnek, birkanyájként menetelni, droidként tapsolni 1-1 látványberuházásnak, a győztes felé húzni - és felelősség, mert hiába a kormányzat elsöprő médiafölénye, nem szabad hagyni, nem szabad beletörődni, nem szabad csöndben tűrni. Attól, mert jelenleg a parlamenti erőviszonyok a sors furcsa fintora és a körülmények játékaként ilyen aránytalanul is alakultak, attól még mi igenis tudjuk, hogy a többség velünk van, és hogy nekünk van igazunk.

Csak most kicsit töredezettek és még széthúzóak vagyunk, de a közös nevező egyértelmű: ennek a kormánynak mennie kell. És hogy ezt hogy valósítjuk meg és mi lesz utána, az már csak részletkérdés.

Mi tehát addig a feladatunk? A hatalom sajnos szinte mindenhonnan kiszorított minket, ahol hangunkat hallathatnánk. Az állami televízióban és rádióban csakis a Kedves Vezetőt dicsőítő ódákat szabad zengeni és jó híreket gyártani, színházainkat kisajátították, kiállításainkra már csak ugyanaz a 30 érintett jár, pénzzel járó kitüntetéseket nem kapunk többé, a mozikban is indexre tették filmjeinket. Maradt tehát az internet: azon belül is a blogoszféra és a facebook.

Az ellenzékiség legnagyobb, halálos ellensége a közöny.

Nem szabad engednünk, hogy szűkebb és tágabb környezetünkön eluralkodjon a KÖZÖNY. Egy nemzet bukhat csatában, harcban százszor, de csupán a közöny tudja elpusztítani - ezeket a sorokat báró Wesselényi Vilmos, az Az lovakrul c. mű szerzője vetette papírra (eredetileg németül, hiszen egyik nemzeti hősünk se tudott magyarul egy szót se). És most ilyen időket élünk, nincs idő mérlegelni, finnyáskodni, finomkodni. A blogposztokat, kormányellenes propagandát kötelességünk korlátlanul osztanunk, ahol csak tudjuk. Nehéz küzdelem a miénk, de ha kitartóan harcolunk a blogokon, a facebookon, hosszú távon a pártnélküliek és a kormánypártiak túlnyomó része is a mi oldalunkra állhat ebben az ütközetben, hiszen rokonszenvessé válhat szemükben a mi kis harcunk az elemekkel. Ez egy valós forgatókönyv.

Hiszen hogy máshogy nyerhetnénk el a többség szimpátiáját, mintsem a miniszterelnök rajongói oldalán folytatott, kemény hangú, határozott - ámde kulturált vitázással? Néha igen, néha bizony muszáj itt-ott - polgárpukkasztásból - káromkodni, fenyegetőzni, személyeskedni, hogy kicsit provokáljunk. Hogy a droidokat kizökkentsük a komortzónájukból. Hogy ők mit gondolnak rólunk? Teljesen lényegtelen, hiszen az igazság velünk van, és mi jól tudjuk, hogy az értelmiség mi vagyunk. Meg kell mutatni, hogy mi is itt vagyunk. Londonderry still under siege: no surrender!

Vitázz, ossz, hallasd a hangodat! Szálld meg a rezsimhez köthető, parasztvakító látványberuházások fórumait: közlekedési fejlesztések, kormánypárti politikusok illetve hozzájuk kötődő üzletemberek, sportberuházások - akármi! Ne feledd: amit ők színes, jó hírként, eredményként próbálnak tálalni, az egyenlő a mi zsebünkből kihúzott milliárdokkal, aminek sokkal jobb helye lenne pl. a rászoruló tömegeknél, de leginkább nálunk. Hozd őket zavarba, szembesítsd őket a saját hazugságaikkal, pökhendiségükkel, cinizmusukkal! Ha buszsávot hoznak létre, légy villamospárti! Ha villamosvonalat korszerűsítenek, légy családbarát autós! Hogy fog behajtani a kenyeresautó, a gyermekmentő? Mindegy, mit csinálnak, köss bele, akard az ellenkezőjét.

Az első nyilvános komment mindig fura érzés, de aztán belejössz, és megszereted a vitát. Személyeskedj, tudálékoskodj, szakmázz, fenyegess, kívánd mások halálát! Akarj bankárt akasztani (a rohadék taknyosok akár 4-500 ezreket is megkeresnek huszonévesen, ők tehetnek mindenről), gazdagtól visszavenni. Hiszen az igazából Téged illetne meg, tehát kvázi a tiéd. Ne feledd: ez mind annak érdekében történik, hogy - akár súlyos áldozatok és harcok után - ismét egy élhető, szabad országban élhessünk mindannyian (kivéve azokat, akik ezt nem akarják, de ők rossz emberek, és rájuk nincs szükség).

Még egyszer: nagyon fontos a vállalás. Hogy ne titkolózzunk, hiszen demokratának annyit jelent, mint nem félni - ezt még Bibó Sándor, a világhírű dietetikus mondta. Értelmiségiként lényünk része, hogy mindenki egyértelműen tudja rólunk, hova tartozunk. Profilképünket mindenképpen egészítsük ki világoskék szalaggal, Kossuth-címerrel - bár itt még nem teljesen letisztázottak a jogviszonyok.

Hogy mit gondolunk és hova húzunk, az személyiségünk része, így konstans közlése elmaradhatatlan.

Előre, most kell megnyomni! Még utoljára.