Örömködsz? Szereted a havat? Imádod, ahol kószán hullanak alá a szeleburdi hópelyhek? Kiállsz az utcára, égnek tátott szájjal, és megpróbálod bekapdosni őket?

Akkor jó, ugyanis jöhetsz hozzánk lapátolni.

Én kibaszottul gyűlölöm ezt a mocskos csapadékot. És gyűlölök mindenkit, aki ilyenkor örül, mint valami ötéves agyalágyult. Élvezi, ahogy a fehér hó ellepi az utcákat; ahogy minden kicsit kisebb és összefüggő lesz; ahogy éjszaka kicsit világosabb lesz minden; hogy tisztábbnak tűnnek a dolgok; megszűnnek a színe;, hogy gyermekzsivaj fonja be az építkezési törmelékből emelt játszótéri dombokat - ahogy megszűnnek a sávok; megszűnik a járdasziget és a járda meg a zebra; végre történik valami rendkívüli, valami összekovácsoló erő, kicsike szükséghelyzet, bevackolódás, kis közös szitkozódás a buszon, '87-es bevillanások; hogy megint meglepte őket a hótakaró, de azért a szarkalábak árulkodnak, hogy összekacsint a bajban a magyar, hogy ilyenkor telik ingyen tömegközlekedésre, és mindenki kicsit sorstárs lesz egy pár óráig...

Hát rohadjatok meg. A havatokkal, a hószaggal, a matekórán engedélyezett, kétperces hóesés-nézésetekkel, a gusztustalan lelkesedésetekkel, kiposztolt havas képeitekkel: mert NEM ÉRDEKEL, nem akarom őket látni, titeket sem akarlak látni.

Nem kell a mocskos, telibehugyozott havatok, a vasúti sín mellől gyúrt, rozsdaízű hógolyó, a vöröslő ujjakat a fájdalomig, majd a totális paralízisig bénító, metsző hideg, a kutyám és a cipőm talpát szétmaró, tiltott só, a befolyó hólé, a radiátoron pihenő kesztyű-sál-sapka, a szemüvegen éktelenkedő cseppek, a barna dagonyában kiteljesedő homokos kavics, a kötelező hólapátolás, az autóm hasztalan takarítása, a csúszkálás, a dugó, a vezetni nem tudás, a bokáig érő és befolyó latyak, az olvadáskor előbukkanó szemét és konzervált kutyaszar...

Gyűlölöm a havat.

Imádom az ónos esőt.