Az urbánus közösségi lét szépségeinek igazi esszenciája. Egy igazi kis állam az államban. Csodálatosan szemlélteti kicsiben azt, ami nagyban sem működik. A modern magyar demokrácia összes autoparalizációs tünetegyüttesét hordozva, saját magára tekeredő anakondaként még talán Gusztos Pétert is meggyőzné a statáriális katonai háztömbigazgatás azonnali bevezetésének szükségességéről.

A „new wave”-es iskolatermi bérletekben kialakított irányzattal szemben az igazi lakógyűlés az épület belső udvarán zajlik, így az értő fogyasztók a gangról lenézve valóságos colosseumi hangulatban élvezhetik végig a halálos küzdelmet. Ennek a játszmának az igazi gladiátorai hatvan feletti zsidó asszonyságok, akiknek bámulatos verbális képességeihez idővel fel tud nőni néhány kortárs, nem őslakos siksze is. Ne keressünk klasszikus antant-központi hatalmak-stílusú hatalmi tömböket! Egy belső kerületi lakógyűlés nagyjából egy jakuza maffiafilm és egy zombihorror kényszerházasságából született. Mindenki ellensége mindenkinek, és bármilyen látszólagos szövetkezések jönnek létre a felek között, annak szálait láthatatlanul vékony fonálból szőtték.

Természetes érdekazonosságok persze akadnak. Emeletek, korosztályok, anyagi helyzetek tudnak egy platformra találni egy másik ellen. Az adott fiatal-öreg ellentéteknél csak olaj a tűzre, ha az illető fiatal szerencsétlenségére még egyedül élő nő is, hiszen ilyenkor ösztönösen merül fel idősebb nemtársai irányából újra és újra az üzletszerű kéjelgés alantas vádja. Az üzleti tevékenység amúgy is vörös posztó az egykor marxista eszmékkel vastagon átitatott mámék számára. Legyen az varroda, bolt, kínai orvos, vagy ami legrosszabb: egyenesen kocsma, biztos célpontja lesz a lakáscélra használt négyzetméterek után fizetendő pénz többszörösének igénylésére.

Az emeleteket összefogó kohéziós erő általában mindenhol azonos. A tető látszatra a házon, valójában azonban a legfelső emeleten van, így minden tetőt érintő probléma a legfelső emelet problémája. A legfelső emelet értelemszerűen neheztelni fog ezért az alatta levőkre, valamint minden emelet ösztönösen neheztel a felette levőkre, a lehulló törmelék – télen hó/latyak, esetleg tavaszi esőzések után a gang rácsán át lesepert csapadékvíz – dobogás, illetve lift esetén annak „elrontása”, túlterhelése miatt. Ezt a horizontális harcteret furcsamód kiegészíti egy vertikális dimenzió, hiszen minden magára valamit is adó lakó rosszban van legalább két másik lakóval a saját emeletéről, és jóban legalább ugyanennyivel más emeletekről. Ez néha a sakktábláról ismerős rendszerben indukál átlós, illetve - lichthofon vagy kéményen alapuló - L-alakú keresztszövetségeket.

Szintén érdekes a konfliktusok forrásainak kérdésköre. Ezek az ún. történelem előtti és történelem utáni jelzővel írhatóak le. Utóbbiakat elbeszélésből, illetve akár személyes tapasztalatból is nagyjából ismerhetjük. Az igazán érdekesek azonban a már teljesen múlt ködébe veszett összezörrenések, amiket ismeretlen újlipótvárosi nagymamák ejtettek el úgy 1921 környékén, viszont nem olyan régen, hogy azoknak hullámai még elültek volna teljesen. A magyar közállapotokat legjobban jellemző helyzet azonban leginkább az, amikor valaki valahogy a „köz” pénzéből jut olyan előnyhöz, ami kikezdi a többség idegrendszerét. Ebben az esetben a „köz” pénzéből valahogy, valamiért az egyes lakók ajtajához túl közel felszerelt mozgásérzékelős folyosóvilágítás szintén a „köz” pénzéből lekerül onnan. A helyzet igazi fonákját az adja meg, hogy ezt mindenki győzelemként és az igazság beteljesüléseként éli meg, noha semmi más nem történt, mint a lámpa áránál egy kicsit magasabb összegért a „köz” most egy sötétebb folyóson közlekedik minden este.

Az ehhez hasonló költségvetési stikliknek amúgy sincs esélye a titokban maradásra, hiszen a vetésforgó-szerűen kiosztott felügyelőbizottságba idővel mindenki be fog kerülni. Ez a testület a lehető legszigorúbban nézi a „Ház” érdekeit, és a „Ház”-at nem egy egyszerűen egy épületként fogja fel. Sokkal inkább olyan fogalomként, ahogy a szülők hivatkoznak a „Gyerekre”, vagy politikus a „Hazára”. Ezek után nem különösebb meglepetés, hogy közös képviselőnek ilyen helyre senki nem megy szívesen. Sokáig pedig biztos nem bírja, hiszen annyi hatalom jut neki, mint Dobi Istvánnak Rákosi mellett. A Szomszédokból jól ismert Kutyaúr meghitt világa ezekben az újlipótvárosi bérpalotákban teljesen ismeretlen.