Zdravo, ahoj, servus és kalimera!

Elég dühítő és sértő bejegyzés lesz sokaknak, előre szólok. Pedig elmondhatom: kevés magyar állampolgárban található meg a boldog Osztrák-Magyar Monarchia annyi vérvonala, mint Tiborban – aki ráadásul a magyaron kívül két regionális nyelvet is többé-kevésbé ismer.

Klasszikus modorosság sem lesz sok, bár kétségkívül népszerű és modoros dolog taglalni tarka származásunkat, jó/rossz tulajdonságainkat vélt őseinkre visszavezetni.

-Ne viccelj már, mit magyarkodnak ezek? Olyan, hogy magyar, nincs is: folyik itt bennünk német, szláv, cigány meg zsidó vér, és?

Hatalmas felismerés, megérdemelne valami komolyabb díjat az emberke :-)

Régebben mindig szórakoztatónak találtuk szombat délelőttönként leülni a tévé elé, és megnézni az összes nemzetiségi műsort, amelyek általában A mi képernyőnk roppant fantáziadús nevet érdemelték ki az adott kisebbségi nyelven.

A németeket ismerjük a legtöbben:

Hogy a II. világháború előtti, rengeteg környéken többségi német közösség hogy juthatott idáig, az mindenki előtt ismert. Aki nem félt maradni, az se merte többé használni a nevét-nyelvét, magyarosított és kész. Modorosan: ma már egy pohár vizet se tudna kérni németül, és sajnos ez igaz.

-Hát kisfiam, az én öreganyám, aki még hajósi Schicklgruber lány volt, csak törve beszélt magyarul, krucifikszolt is rendesen naphosszat. Hanem hát én már csak annyira emlékszek, hogy hundsfotze (kutyapicsája), de azt se tudom már, mit jelent.

Svábnak lenni aztán újra divattá vált, de ez a szájkaratén kívül másban nem nagyon nyilvánult meg.

-Én még egy igazi óbudai braunhaxler gyerek vagyok: szeretem a jó bort, a szép asszonyokat, no meg rendszerető és szorgalmas vagyok, mint a svábok úgy általában. Emlékszem még, ahogy nagyapám mindig vitte a Gigleréknek a szódát csütörtökönként a lovaskocsin.

Persze a fukarságot már nem említi, már ha sztereotípiákról beszélünk. Ahogy a magyar lakosság kb. 2/3-a, úgy Tibor is rendelkezik közvetlen germanoid felmenőkkel, de persze már csak az iskolában és a célterületen sikerült csak úgy megtanulnia a nyelvet, hogy az aztán az átlagmagyar fölé emelje őt.

Az aktuális elszomorító képhez jön hozzá az állam által támogatott kisebbségi önkormányzatok és műsorok (Unser Bildschirm) színvonala. Szánalmas: németül csak egy jugoszláv kamionsofőr színvonalán makogó svábok, a műsorvezetőknél szintúgy fellelhető magyarizmusok, a versmondáson, táncegyütteseken, öregeken kívül semmi perspektíva, semmi bíztató. Így akarják meghozni a fiatalok kedvét ahhoz, hogy németül tanuljanak, németnek érezzék magukat? Ennél még a Viva is jobb reklám. Nem csodálom, ha ezek után a maradék önként asszimilálódik. Pedig nekik aztán tényleg lenne mit mutogatni: németül beszélnek egy pár országban a környéken, az életszínvonal még mindig elfogadhatóbb odaát, és lenne végre valami pozitív, vonzó példa is előttük.

A szlovákoknál (Naša obrazovka, Domovina) talán el lehetne kezdeni a bezzegországra építeni az új nemzetiségtudatot, de mivel a tót atyafiak inkább magyar kötődésűek, érthető módon nem tudják összeegyeztetni a saját kettős nemzettudatukat egy náluk fiatalabb, agresszív kis országgal. Ja, szlovákul ők se nagyon tudnak.

-Micsoda, szlovákul? Hát tanultunk még az iskolába', de mit tudom én. Jöttek ide Szántóra a pozsonyi tévétől egy olyan tíz éve interjút csinálni, hát mi úgy elkergettük őket a picsába, hogy öröm volt nézni. Hagyjanak minket békén.

A szerbek (Srpski ekran) annyira képesek csak általában, hogy összegabalyodva elgajdolják a bolje biti pijan nego start, meg a szerb táncházak emelkedett hangulatával büszkélkednek, de ennyi. Szerbül ők általában annyit se tudnak, mint én. Büszkék arra, hogy ott délen (Szerbia ugyanis nem Balkán) gyorsan előkerül a bicska, meg hát a közelmúltban is olyan hős módon harcoltak minden fronton.

-Apám, mi Misovityből magyarosítottunk még Miskeire, jobb, ha tőlem tudod. Akkor jöttem rá, milyen szerbnek lenni, amikor 91-ben a horvátok kikiáltották a függetlenségüket. Akkor rögtön be akartam állni önkéntesnek 17 évesen. De inkább elkezdtem járni táncházba. Senki nem tud úgy táncolni, mint mi: bár nem beszélünk szerbül, de bennünk van csak az a tűz, ami a szerbekben mindig is megvolt. Járnak oda magyarok is, de csak néznek és irigykednek.

A magyarországi román kisebbségnek viszont minden elismerésem: felvállalják származásukat, pedig bennük errefelé még azt se nagyon tisztelik, hogy tudnak mulatni. Románnak lenni eddig még sose volt divat itthon. Mi több, egymás között még a legendás magyar széthúzásnál is szebbet tudtak produkálni: a nemzetiségi képviselők rövid vita és szavazás után magyarul tették le az esküjüket. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy azért van még nálunk hülyébb nemzet.

Maradtak még ruszinok, örmények, szlovének, lengyelek, görögök – felvetődik bennem a kérdés, hogy ezeket a műsorokat hányan nézhetik rendszeresen. Szerintem Jóska Szlengblogja, de talán még a modoros is nagyobb érdeklődésre tarthat számot – igaz, mi élvezetből csináljuk.

Akinek nem volt tiszta: a nemzetiségi nyelvet-kultúrát helyi szinten erősíteni szinte lehetetlen feladat a mai Magyarországon. Ezért kell az anyaországokkal szorosabbra fűzni a kapcsolatot, anyanyelvi tanárokat idecsábítani, az idétlen nemzetiségi műsorokat pedig ebben a formában beszüntetni.

Tibor a németet több évig második anyanyelveként használta, de visszagondolva, ha az Unser Bildschirm jelentette volna számára az egyedüli forrást, sose tanult volna meg...