Itt élnek közöttünk, szinte észrevétlenül. Annyira megszoktuk őket, hogy fel se tűnnek, bele se gondolunk létezésükbe. Pedig ahogy élt itt egy kis generáció, úgy élnek velünk együtt, de inkább mellettünk a párhuzamos társadalmak a saját szokásjogaik, saját törvényeik, életritmusuk szerint. Mondjuk nem is nagyon látjuk őket, hogy is láthatnánk? Hiszen dolgozunk, hétköznap, reggeltől késő délutánig-estig.

Mérgelődtél már 1-1 hétköznapra időzített szabadságon, amikor reggel 9 körül bejelentkezés nélkül csöngetett valami gázóra-leolvasó, szerelő, bárki? Elgondolkodtál valaha, hogy ki a faszom az, akit ilyen időben eséllyel találhatnak otthon - fogadásra képes állapotban - az éves óraleolvasásra, ajánlott küldemény kézbesítésére, akármire? Józan ésszel belegondolva nagyobb esélyt látok annak a sikerére, hogy tetszőleges munkatársnőimet spontán, meghitt légyottra csábítsam el, mint hogy én bármelyik munkanap délelőttjén PONT otthon tartózkodjak, és még ajtót is nyissak bárkinek, aki becsönget.

Aki a koránkelők feudális, beteges rétegét; és az őket kiszolgáló, előrehozott komplett rendszert nem érti - az ezt a párhuzamos társadalmat talán még kevésbé fogja megérteni (átérezni). Jójó, sokan kényszerből kelnek ötkor, járnak hatra-hétre dolgozni. Nem mintha a gránitba vésett három műszakváltást (reggel 6, délután 2, este 10) nem lehetne talán variálni, de mindegy. Tegyük fel, hogy ez így jó - mások megszokták, a testük erre állt be.

Na de itt vannak ők. Inaktívak; nyugdíjasok, munkakeresők, munkanélküliek, munkakerülők, iskolakerülők, kitartottak, háztartásbeliek, kismamák, betegek, szellemi szabadfoglalkozásúak, művészek, maszekok, alkalmi munkából élők, reménykedők. Talán éjszakások, 24 órákat zsinórban dolgozók.

Egy hatalmas réteg. Már-már a többség? Eléldegélnek mellettünk a saját kis ökoszisztémájukban, a saját infrastruktúrájukba ágyazva, a saját kiszolgálórendszerükkel - teljes, rájuk épült iparágakkal.

Nyitva tartás: 10-18, még durvább: 16-ig.

Ki az az állat, aki ebbe a boltba le tud menni? Hát Ők. Pénzmosodának, abszolút feleslegesnek, korszerűtlennek, versenyképtelennek tűnő üzletek, szolgáltatások, és valahogy - talán csak megszokásból, de - működnek. Szemfelszedés, esernyős, cipzárjavítás, bőrdíszműves, fémnyomó, cipész, szűcs, órás, kalapos, író-és számológépszerviz (!), ajándékbolt, trafik, kilósruha, kínai üzlet, hajnali kocsmák.

Meg persze a jó öreg (állami) szolgáltatások: posta, hivatal, önkormányzat, okmányiroda - a piaci verseny ellenére még mindig csak max. 6-ig nyitva tartó bankok, takarékok, energiaszolgáltatók személyes ügyfélszolgálatai. Ha belegondolok, amit lehet, már online vagy munkaidőn kívül telefonon el tudok intézni - nagyon ritka, hogy még mindig személyesen kelljen bárhova bemennem. Borítékom nincs, a postán azt se tudom, hogy bélyeget hogy kérjek, stb.

Mert nincs is rá nagyon szükség. Kivéve persze ennek a párhuzamos társadalomnak. Nekik tartjuk fent, nekik fizetjük ezeket a méregdrága szolgáltatásokat. Azoknak, akik RÁÉRNEK és inkább elmennek, odautaznak, odamennek, személyesen megbeszélik, a telefonszámlát minden hónapban lealkudják, mert kurva sok idejük van. A digitális világban nem bíznak, még a pénzt sem az automatából veszik fel (ha egyáltalán van honnan felvenni), eleve csak készpénzben hajlandóak gondolkodni.

Persze valamit tenniük kell, mert unatkoznak. Vásárolgatás, tömegközlekedés, utazgatás, orvoslátogatgatás - nagyrészt passzióból. Az unalom, az ingerszegénység, a tétlenség butít, leépít és megöl. Előtte évekig szorgalmasan munkába járó és dolgozó kismamák agya borul el, és nyomják tele idiótaságaikkal a közösségi hírfolyamokat: receptek, babaszépségverseny, játékok (ChefVille, a kurva anyját neki!), babuka és én, aztán már csak babuka és az izgalmas kalandok (a busz most ment el az orrunk előtt, várnunk kellett három percet). Újabb terhesség, aztán újabb, a munkába állás dátuma pedig egyre inkább kitolódik - illetve leginkább úgy halványodik, ahogy a McFly-szülők a családi fényképen. Délelőtti műsorok, talkshow-k, reklámok, sorozatok... még van állítólag tévéadás, több csatorna is. Egész korosztályok tökéletesen megvannak az internet és a mobiltelefon előtti világukban - arra a kis időre meg már minek. A gyerekek talán vesznek neki telefont (megkapják a "kinőttet"), de nem nagyon tudják használni. Elvesztik, elbarmolják, felvenni se tudják, hívást kezdeményezni vagy üzenetet írni annyira sem. Nem kell az.

Ma dolgozol?

Húszas-harmincas egészséges, tanult-képzett fiatalok tengenek-lengenek. Még talán van valahol függőben valami felsőoktatási intézménynél tanulói jogviszonyuk (állami képzés!), de leszarják. Vagy talán még a koleszban laknak, örök diákként. Dolgozni minek? Muteréknál elférnek, azok meg úgyis unatkoznának, elvannak. Pénzt is kapnak, a gyerek elvan a kocsmában meg az internettel. Ő már tudja kezelni azt is. Nincs munka. De ha van, akkor nem fizetnek eleget, azért nem éri meg felkelni meg bejárni. Gecik ezek a multik. Inkább valami saját bizniszen kéne dolgozni. Vagy legyen valami könyv, lemez vagy ilyesmi. Én már nem akarok többet reggelente felkelni, bejárni és hallgatni egy nálam sokkal nagyobb gyökér basztatását. Figyelj, dolgozol ma?

És mindig ez a kérdés. Általában kedden, szerdán meg minden munkanapon. Persze, hogy dolgozom, munkanap van, délután egy óra. Ja jó, csak a múltkor pont nem dolgoztál. Tényleg, ilyen is van néha. Ma este sör? Á, sajnos reggel dolgozom. Ekkora csicska nem lehetsz! Te mindig dolgozol, baszod. Ja, ez nálam ez ilyen furcsa hobbi. Egy sör csak belefér! És ha elmész, akkor egy soha nem elég, de kettő meg három meg négy után is csicska vagy, ha hazamész.

Na meg a bolt úgyis négykor zár, és fel kell adnom a csekket is.

Te meg nem érted. Ha szerencséd van, talán a hivatalos időben, hatkor tudsz lépni legkorábban. Esetleg havonta kétszer ötkor is. De akkor már kínoz a lelkiismeret-furdalás és a bukott határidők, a másnap reggel rád váró húsz üzenet és harminc mail. Ezek meg délelőtt 11-kor meg délután 2-3 körül korzóznak, újságot vesznek (egyáltalán: újságot olvasnak!), böngészik-méregetik a kofák portékáit, osztják az észt, beszélgetnek.

Nem értik, hogy mindenki csak rohan. Nem bíznak egymásban az emberek, ott van a fülükben az a hülye izé, meg azt a szart nyomkodják folyton - még megállni se hajlandóak, ha kérdezni akarunk bármit...