Hat, kínkeserves év telt el a harmadik köztársaság bukása óta. Az elnyomó államhatalom két éve újabb választásokon biztosította be egyeduralmát. Minden eddiginél durvább eszközökkel kezdte üldözni a hajdani szabadság megmaradt híveit. A keserűséget, nincstelenséget és nemzetközi elszigeteltséget nem pótolta semmi más, csak némi hamiskás, önbecsapó nemzeti pátosz. Mégis, akadt még egy maroknyi bátor patrióta, aki a fojtogató légkörben is igyekezett Ember maradni. Róluk szól ez a történet.

- Maradj szorosan mögöttem, ha befordultunk a körútról! Sötétek errefelé az utcák, Tarlós megspórolja a rendes közvilágítást.

Ádám ritkán ütött meg ilyen ellentmondást nem tűrő hangot. Rendszerint intelligensen szeretett vitázni, más véleményét udvariasan végighallgatva. Egyedül ilyenkor volt más, ha veszélyben érezte magukat. Judit őszintén szólva még élvezte is a helyzetet, bár a gyerekek jelenléte miatt mégsem mutathatta ki, hogy kissé felizgult a határozott férfihangra.

- Itt a sarkon majd kettéválunk! Vigyázz, mert hiányos a járda burkolata. Látod, ott a 28. és a 26. szinte egymás mellett, utána viszont foghíjtelek. A következő kapualj elég messzi, és nem túlságosan tágasak, úgyhogy ügyesen! Azért elfértek ti ott ketten.

Judit szíve a torkában dobogott. Most jött jól a nyálkás köd, ami barátként takarta be őket kislányával a túlságosan kíváncsi szemek elől. Cipősarka viszont árulkodóan kopogott a kövezeten, pedig órákig ráspolyozta délelőtt, mindhiába.

A serdületlen leány csimpánzkölyökként kapaszkodott ölébe. Érezte, ahogy anyja reszket a sekély kapualjban. Nem mert kimenni oda, a veszélybe. Pláne nem a gyerekkel, de az idő szorít Judit! Ádám és a kis Peti már várnak rátok. Még egy utolsó pillantást vetett maga mögé, de a tejfehér ködben nem látszott semmi. Nagyon halkan a messzi távolból talán mintha lépteket vélt volna kihallani. Erélyesen megmarkolta Hannát, és továbbsietett a kapualjból.

Az utca végén jobbra, és máris itt az a nagy, kékesszürke bérház, amelynek negyedik emeletére igyekeztek ily elszántan. Peti már bement és a negyedik emeletre igyekezve ismételte magában a tananyagot, csak Ádám várta őket, türelmetlenül.

- Na végre! Már azt hittem, hogy valami… szóval valami történt. Megvan mindened bogárkám? Tolltartó? Itatós? Szolidaritás szalag? Megjegyeztél mindent a múltkoriról? Mert Gazsi bácsi nem szereti, ha ismételni kell. Horthy szerepe a Holocaustban? Fehérterror? Valamint biztosan kérni fogja, hogy indokold meg, miért nem létezik a szabadkőművesség. Na puszi, ügyes legyél! Anyuval itt várunk az olvasóban.

Olvasónak azért túlzás volt nevezni, egy szerényebb előszoba volt a hall mellett. Ádám egy Süddeutsche Zeitungba temetkezett a bőrkanapén, miközben egy melegpár érkezett, tündéri kis fekete gyerkőccel. Krisz és Olivér Kamerunból fogadta örökbe. Gazsi bácsi nagyon szerette, mivel imádta francia nyelven tartani a rögtönzött történelemórát. Ez afféle személyes kis fricskája volt Hoffmann Rózsával szemben. Ma amúgy is ingerültebb volt a szokásosnál. Késében volt, még tizenhét kis értelmiségi útját kellett aznap elegyengetnie. Hadarva magyarázott a polgári fejlődésben úttörő szerepet betöltő Nagy Francia Forradalomról, és váratlan villámkérdéseket tett fel a gyerekeknek. Jaj volt annak, aki ilyenkor nem Károlyi Mihályt tartotta a legnagyobb magyar államférfinak!

Ádám nagyot szippantott az ódon polgári lakás levegőjéből. Érezte a cigaretta, ma már különlegesnek számító illatát, és rögtön tudta, hogy a másik szobában István kvízmester lázasan készül a természettudományos ismeretek átadására a Darwin-mellszobor társaságában. Fél hét volt. A gyerekek a mindennapos orbáni terrortestneveléstől már hullafáradtak voltak. Dopemannek meg is gyűlt a baja, ahogy a konyhában reppeltette nebulóival az Örömódát. Igyekezett nem káromkodni, de nem szerette volna, hogy betiltott daltól zengjen ennek a bátor kis magániskolának minden zuga. Félelme nem volt indokolatlan, hiszen az alattuk levő lakás plafonján épp Hajdú tábornok sztetoszkópja kutakodott. Rettegett terroralakulatával előszeretettel vegzált különféle oktatási intézményeket, ennél jóval kevesebbért…

Ádám idegesen dobolt hosszú, csontos ujjaival. Késő volt. Judit már haza is indult a kislánnyal, nem akarta megvárni, hogy utolsó óraként Tóta W Árpád testnevelés helyett valami hasznosat csináljon a gyerekekkel. Inkább elkérte Petit, és meleg, baráti kézfogás keretében köszönte meg Gazsi bácsinak a mai foglalkozást.

- Szívesen, máskor is. Tudod, mi az elvem: „A Tudásért mindent!”– mondta mosolyogva az őszes szakállú tanárember.

Jó hangulatban kanyarodtak ki Petivel a folyosóra, Ádámnak ezért nem is szúrt szemet, hogy az alsóbb emeleten az egyik lakás összes ablakában égett a villany…

Másnap reggel Judit lélekszakadva rohant be a nappaliból.

- Bemondta a CNN és a BBC is… Most mi lesz velünk, mondd!

- Nem tudom… Nem! Talán csak internálták őket.

- Tudod jól, hogy ez mit jelent! Mégis mihez kezdünk most, mi??? Nem tanulhatnak magyar tankönyvekből, az isten szerelmére!!!

- Talán csak néhány hetet kell kibírni, megpróbálom Spirót vagy Magyar Bálintot, nyugodj meg kérlek! Addig gyújts rá vagy játssz egyet a nyerőgépen!

Ádám szomorúan jött vissza a telefontól. Bálint nagyon borsosan mérte, Gyuri pedig félt még egy gyereket vállalni. Glatz Feri bácsi nyaralóját ajánlotta, de őt még Ádám is szenilis vén baromnak tartotta. Mi lesz így a gyerekekkel? Aki kíváncsi a történet végére, egy vacsorameghívás után szívesen elmeséljük neki személyesen.