Az a baj, gyerekek, hogy ahogy a korszakok-kormányok változnak, úgy változik folyamatosan a múlt is. Hősökből bűnbakok lesznek, forradalmárokból csőcselék és fordítva. Sajnos '56 is azon sajnálatos történelmi események közé tartozik, amelyeket képtelenek vagyunk tiszta fejjel kezelni - ráadásul egyre inkább az aktuálpolitizálás szintjére züllesztjük le.

Spontán, hős, bátor, tiszta forradalom lett volna ötvenhat - ahogy hirtelen ellenforradalomból 1989-ben nemessé vált? Hát én azt mondom, ne essünk át a ló túloldalára - én ott voltam, láttam, tudom.

Tudjátok, a felszabadulás után az emberek egyedül tenni és élni akartak, békében. Nem véletlenül használtam a "felszabadulás" szót. Mondanak az oroszokról minden rosszat mostanában, de ez a folyamatos mocskolódás ez már túlzás. Elszigetelt, sajnálatos események történhettek természetesen '45 elején - de gondoljatok bele: a magyar történetírás miért hallgat arról szemérmesen, hogy a mi derék bakáink milyen gaztetteket követtek el Voronyezs felé? Vajon mindig mi lennénk a szerencsétlen áldozatok, akiket csak úgy belerángatnak minden rosszba, és mindenki más agresszor? Csak nekem sántít itt valami a történetben? Képzeljük bele magunkat egy szerencsétlen tatár vagy orosz kiskatona helyébe, akinek a németek és csatlósai - igen, bizony mi is - kegyetlenül kiirtották a családját, felperzselték a saját két kezével épített kis kunyhóját, és ezek után mínusz 30-40 fokokban odaterelték valahova Nyugatra harcolni? Tudod, én megértem ezeket, hogy más nem, csakis a bosszú fűthette már őket ott valahol belül. Ha nem hiszed, olvasd el mondjuk az Egy igaz embert, teljesen másképp fogod látni utána a dolgokat. Na de mindegy, szóval igenis már mindenki azt várta negyvenötben, hogy ennek a horrornak legyen már valahogy vége. Persze, volt, akinek volt félnivalója. Ott voltak a nyilasok meg a volksbundisták - hát azok meg is érdemelték, amit kaptak. Még kitartottak ott a Várban meg a Dohánygyárban, de én ezeket nem nevezném soha szövetségesnek. Figyelj, ha ezek nyerik a háborút, akkor minket a legjobb esetben is a Volga meg a Káma vidékére tereltek volna földet művelni, és akkor még finom voltam. 

Szóval ötvenhatra visszatérve. Most mondanak mindenfélét Rákosiról meg ezekről, de meg kell érteni: nem volt más választásunk. Dolgozni kellett, építeni kellett, élni kellett. És akkor ez nem mehetett másképp, csak erővel. Sokaknak persze ez nem tetszett - most se tetszene - de, minden hibája ellenére a Rákosi-korszaknak igenis hatalmas eredményei voltak. Újjáépítés, Népstadion, sportsikerek, hit, rend és fegyelem. És munka. És igen, amikor Sztalin meghalt, akkor lazult fel ez az egész, és akkor gondolta pár reakciós gyerek úgy, hogy most itt az ő ideje. 

Forradalom? Hát tudod, mi volt ez itt is? Néhány részeg suttyó előkaparta a padlásról a disznóölő tőrt, kijött az utcára hőbörögni, a leitatott csőcselék megrohamozta a helyi rendőrőrsöt, hogy adjanak nekik fegyvert, és ez lett volna a forradalom? Az emberek féltek. Nem csak a kommunisták meg az ávósok, hanem a normális családok, dolgozó emberek: munkások, értelmiségiek, orvosok, mindenki. Csak a dolgunkat szerettük volna tenni: tanulni, élni, szeretni. És erre megint lőttek. Sajnos kiengedték a köztörvényeseket, a nyilasokat, nácikat is a börtönökből, és ezek csinálták leginkább a balhét. Igen, persze, volt a harcolók között néhány jó szándékú szerencsétlen gyerek is, de hát ezeket lőtték le általában legelsőként. Tudod, ezeknek semmi se drága. A többi meg menekült Nyugatra, Argentínába, mindenhova. Elég csak megnézni ezeket az ötvenhatos magyarokat világszerte, az összes sérült lelkületű.

Tudod, kiket lincseltek? Ávósokat, verőlegényeket - vagy akár kommunistákat? Dehogyis, azok biztos helyen voltak. A frissen, karhatalmistának besorozott szerencsétlen kiskatonákat, azokat lincselték ezek. Meg különben is, az ávósok között is rengeteg rendes ember volt. Családapák, diplomás mérnökemberek. Azt is láttam, amikor körbekerítettek egy orosz tankot a Keletinél. Kiparancsolták belőle az oroszokat. A ruszki srácok be voltak szarva, maguk alá hugyoztak a félelemtől - alig lehettek több, mint tizennyolc - ott könyörögtek, hogy átállnak, annyira szeretik a magyarokat. Ezek meg tudod, mit csináltak velük? Leszögelték őket. Leszögelték, és átmentek rajtuk a tankkal. Tiszta forradalom? Ennyit róla. Fosztogatások voltak, mindenki vitt, amit csak tudott. Boltosokat lincseltek, becsületes szabókat, kocsmárosokat, mesterembereket - vitték a portékát mindenüvé, szabadrablás volt. Nem csoda, hogy Magyarország igazi agyelszívása ott véglegesedett. Akinek volt még valami kis vagyonkája meg egzisztenciája, az bizony menekült innen, ahova csak tudott. Maradtak a nincstelenek, a prolik, a parasztok. Elég csak felszállni a buszra, meg fogod látni, miről beszélek.

Polgári forradalom, Horthy-restauráció vagy bármi? Lófaszt. Ez egy vérbeli, igazi jó értelemben vett szociáldemokrata felkelés volt. Az emberek nem akartak ide újra kakastollas csendőröket meg leventéket, de királyt meg koronát se. Egyedül függetlenséget szerettek volna - kommunizmust, szocializmust, de oroszok nélkül. Nagy Imre maga is az egyik legnagyobb kommunista volt világéletében. Hát rosszul taktikázott, lássuk be. Bár aki a jugoszlávok jóindulatában és adott szavában bízik, hát igen... mondjuk az örök barátsági szerződés meg a hullarablásunk után nem is csodálom, ez volt a minimum a részükről. Na szóval.

Kádár szerepe pedig ellentmondásos, de azt mondom, ha ő nincs, akkor mi itt ma oroszul beszélnénk. Kádár igazi államférfi, felelős magyar vezető módjára felismerte a helyzet komolyságát, felmérte az erőviszonyokat és a dolgok alakulását, és bizony a legjobb döntést hozta az oroszok behívásával. Nem segített nekünk itt - hálisten - se amerikai, se angol, se német - Magyarországot így az Öreg a lehető legkisebb áldozattal mentette ki a fosztogató junta karmaiból. El se tudod képzelni, mi lett volna itt... polgárháború, elég csak Jugoszláviát megnézni, mire jutottak alig pár évtizeddel később. Persze sírni-ríni tudunk, hogy magunkra hagyott minket a világ, de mégis mit vártunk? Nem mellesleg azért Svájcban, a németeknél, mindenhol egyperces néma vigyázállásban tisztelgett előttünk a Világ november négy után, csak úgy jöttek tonnaszám a segélyszállítmányok a menekülttáborokba. Csak erről méltóztatnak hallgatni a panaszkodó hölgyek-urak.

És ma meg..? Gyalázat, hogy egyes politikai erők ezt a dátumot a saját önnön céljaikra próbálják felhasználni, mintha bármi közük lenne hozzá. Ezek is itt vonulgatnak, erődemonstrációként kiállva cinkosan a regnáló hatalom oldalán, közben észre sem veszik, hogy ezzel a tiszta forradalmi eszmét szembeköpve állnak be önként és dalolva az elnyomó párt zászlója alá... nem különbek ezek, mint akik ötvenháromban ütemesen tapsoltak és skandálták, hogy éljen a párt, meg csaucseszku pecsere, si poporul. És ezt jelenti nekik október huszonhárom, gratulálok...

Rolikám, egyetek még kis mákos tésztát, a Mama jó szívvel csinálta, négykor kelt, hogy megfőzze Nektek. Utánna türüld meg a kicsi szádat. Bizi milyen lesz? Na és a lányok?