Szia Tibi!

Hát, hogy ti még így bírjátok! Őszinte tiszteletem. Le a kalappal!
Megevett a fene. De ez most legalább egészséges. Valaki másnál kutyám született, én meg megint hülye voltam.


Egyébként sok sok kafaságot még, már ha ezt így lehet.


Sok sikert:
Buffout

Kutya, enyém

Elég egy egy gyenge pillanat, és egész életedben ihatod a levét. Gondoljunk csak a hirtelen felindulásból elkövetett emberölésre, piás balesetekre, házasságra vagy gyerekvállalásra. Ellágyul, elbódul, elborul az agy és máris búcsút vehetünk kényelmes, jól megszokott életünktől, hogy valamiféle sitten, smasszerek vagy zsarnokok felügyelete alatt éljünk tovább. Szerencsére - már ha ennek a szónak van értelme - egy szerencsétlenség kapcsán, nem csak "Epic Fail"-kategória létezik, van sima fail is. Mint például kutyát ajándékozni a gyerek születésnapjára. Itt nem hivatkozhatunk arra, hogy a társadalom áldozatai vagyunk.

A döntés, hogy ez így mehet, hasonló az Epic Fail esetében szinte kötelező pillanatnyi elmezavarhoz. A gondolkodás mellőzi a távlati mérlegelést, az elmét zavaros képek töltik meg, néhány amerikai filmből vett jelenet pörög újra és újra. A kutya értelemmel bíró, a család boldogulásáért fáradozó hűséges kis pajtásként ölt alakot. Kiment az égő házból, megtalálja az elveszett gyereket az erdőben, behozza a postát és énekel. Zongorakísérettel. Ha az ablakon kinézek, a szomszéd jócsajt látom kutyákkal. Még a vén genyó házmestert is képes szeretni valaki, a kutyája. Megszületik az igen. Bejelentéskor a báva mosoly kötelező.

Rutinos modorosok, vagy modorhoz szokottabbak már itt elkezdik, hogy:

"De csak akkor, ha gondoskodni is fogtok róla." "Egy kutya nem csak azért van, hogy néha megsimogassuk, sétálni, foglalkozni kell vele."

Nagy csillogó szemek, bólogatás a válasz. Talán az utolsó jó pillanat a kutyás létben, mert még nincs meg maga a kutya, a gyerekek viszont már boldogok, hálásak érte.

Mert természetesen már a kiválasztásnál el lesz baszva az egész. A kiválasztott fajtára vonatkozó csakis netes források átaolvasása, választási szempontok bemagolása ellenére is sikerül az alom legidegbetegebb (ő volt a legközvetlenebb), vagy legbambább (ő volt a legaranyosabb) kölykét hazavinni. Talán ha nem gyerekekkel mentünk volna, nem szerettek volna bele már a küszöbről. Mint születésnapi ajéndék, átütő siker. A gyerek ugrál örömében, a kutyus végtelenül aranyos, ő is ugrál. Aztán lefekszenek és elkezdik egymást nyalni. Mivel ekkor még nem néztük végig, milyen jó étvággyal fogyaszt kiskutyánk gyanús tetemeket, vörösboros rókát és dolgokat, amelyekről már nem is lehet tudni mi volt eredetileg, engedjük. Csak néhány perc után lesz nyomasztó a látvány.

Az első pár napban a kis állat megszokja új helyét. Roppant figyelmesek vagyunk vele. Kupacban áll a lamantinhúsból készült multivitaminos szupertáp a szupertálkában, a legpuhább pokrócból és elit plüssnyulakból otthont rendezünk be neki. Közben a kutyus sem tétlenkedik. Kiválasztja a melléhelyiségnek használandó szőnyeget, csak a puhát és drágát szereti, majd vizes hasmenés keretében felavatja. A sétáltatás ilyenkor még nem gond. Sőt, a gyerekek rendszeresen összevesznek ki fogja a pórázt, majd megegyeznek, egyiké a póráz, a másik viszi a kutyát ölben. Ráadásul a séták sem séták még igazán. Elég a ház előtti gyepre letenni, ott értetlenkedik néhány percet, szaglászik kicsit és kész is.

Névválasztásnál nem árt, ha előre készülünk néhány ötlettel: megelőzhetjük vele, hogy a gyerekek adjanak nevet. Mégsem kiabálhatom az utcán, hogy "Szőrösgombóc, fúj, köpd ki azonnal." Bár a Kegyetlen Pusztító (fiam ötlete) tetszett, mégis inkább az általam javasolt Dexter név lett a befutó. Csakhát mindenkinek el kell magyarázni, hogy nem a szemüveges rajzfilmgeek, hanem a csinos sorozatgyilkos. Dehát ez a legkevesebb.

Az egymás ellen dolgozás már megfigyelhető ilyenkor. Rémálmom, hogy a rám bízott kutya valakit megtámad. Mi megpróbáljuk leszoktatni a harapdálós megnyilvánulásokról (bokatámadás, nadrágtépés, kézrágás), a gyerekek vele való időtöltése viszont leginkább csibészeltetésnek nevezhető. Elit plüssnyulaikkal addig csapkodják a száját, míg rá nem harap. Ha rájuk szólok, arcnyalatásra váltanak, ami ekkorra már émelyít. Szólok, semmi, fealdom. Már számomra kellemetlen, hogy állandóan fennhangon instruálok.

Ahogy nő, növekszik mozgásigénye, ereje, csipamennyisége és a szaga is. Nem csoda, ha kifimomult érzékekkel megáldott gyermekeink már nem annyira szívesen erednek útnak vele. Ehhez hozzájárul, hogy a rakoncátlan ebadta vagy húz, vagy húzatja magát. Egy séta abból áll, hogy két három méterenként meg kell állni, hogy kis kedvencünk a többi kis kedvenc pisáját szagolgathassa elmélyülten. Idővel persze már nem áll meg az ember. Lakatarccal vonszoljuk a dögöt az első helyig ahol végre kirámolhatja magát. Ez a rész igazi vesszőfutás. Többször vetődött már fel bennem az emberi méltóság fogalomköre efféle várakozás közben. Meg az, hogy tényleg jó-e ez nekem. Szinte érzem a kutyátlan járókelők rosszallását, előítéleteit. Pedig igen, felszedem. Kezdetben még volt némi öklendezés, ma már egész rutinosan kapkodom össze. Fontos, hogy a zacsit már korán elővegyem és lobogtassam, hadd lássa mindenki, itt én nem hagyok nyomot.

Ahogy nő, növekszik, lassan eléri a fajtájára egyáltalán nem jellemző nagyságot és formát. Egyre nehezebben merjük bemondani, hogy minek is nevezte a tenyésztő megvásárlásakor. Átbasztak, nem csak hirtelen felindulásból lett kutyások, hanem balekok is vagyunk. Ezt eddig csak mi tudtuk, de most már látszik is. A tagadási kísérletek és némi feszültség után aztán eljutunk az első beismerésig. Nem törpe, nem is schnauzer, sőt nem is tibeti juhászkutya. Keverék. Keverék, de aranyos. Jobbára aranyos.

A gyerekek nagyjából fél éven belül köszönő és arcnyalató alkalmi ismerősei lesznek a dögnek. Feleségem kel miatta fél hatkor, nekem nincs más esti programom, mint a kutyafuttatás, hétvégén is csak kutyastrandra mehetünk. Még ha be is engednek vele valahová, sokkal kellemetlenebb úgy ott lenni, hogy valami állandóan el akar szabadulni a kezünkből. Feleségem vagy az én kezemből, a gyerekek ekkor már sértésnek veszik, ha rájuk akarjuk bízni.

Aztán károkat okoz. Néhány kilométernyi kábel, a kanapén felejtett távirányító, fejhallgató, szobanövények és az alsó könyvespolc tartalma kerül a számlájára (szerencsére a kódexeket felül tartjuk). Ilyenkor már egyenesen rossz. Ha szaglászik, rettegek, biztos a legpuhább szőnyeget keresi, ha valamit rág, meg kell néznem, hogy legalább a SIM-kártyám ép maradt-e, ha játszik, úgy látszik mintha idegen gyerekek nyakonharapását gyakorolná. És tökmindegy, mekkora jégdarabok zuhognak az égből, menni kell vele ki. Ez nem csak azért kellemetlen, mert unalmas, hanem mert már kívülről látod magad. Mint a vegyesbolt előtt gettózó alkeszek, te is részévé válsz az utcaképnek. Ismer minden gyerek, néni, anyuka és kutya (gazdástól). Megtanulod eljárni a póráztáncot, később talán kivédeni is. Ez abból áll, hogy kutyád pórázon játékba keveredik egy másik kutyával, ti pedig a másik gazdival úgy helyezkedtek, hogy se egymást se benneteket ne kötözzenek össze. Akkor szép, ha már megvan az összhang. Akkor szinte keringőszerű.

Számtalanszor elérkezik a pillanat, mikor a felbőszült szülő ráébred, hogy trehány, lusta kölykei mellé most beszerzett (bekapott, benézett) egy neveletlen állatot is. Így nem mehet tovább. Szigorúan netes forrásokból kutyanevelési programot állít össze, valamint a kutyamenhely sűrű és nyomatékos emlegetésével a gyerekek motiválásába kezd. Eztán majd először az ember, csak aztán az állat. Még több lemozgatás, aportírozás, kábelcsatornák kialakítása, orrbeleverés (hülyeség, csak szétkenődik tőle, foganatja nem lesz), idomítási kísérletek.

"Ül, ül, ül...ÜL...ÜL!" és nem ül le, zavartan csóválja a farkát. Far lenyomása közben, "ÜL!...jóóólvan".

A pórázon vezetést is fegyelmezettebbre vesszük, ami meglepően nehéz, ha flexi változattal kísérletezünk. Olyan szavakkal dobálózunk, valódi értelmüket nem ismerve, mint következetesség meg szigorúság.

Kiderítjük, hogy csóri kis állat biztosan falkavezérnek érzi magát. Ezért rombol, ha magára hagyjuk, ezért próbálja ő meghatározni az útirányt, ezért lop, borít szemetest, és ez a szőnyegek végzete is. Ez nem csak, hogy a kutyának rossz (emiatt stresszel), de az én hiúságomat is pedzegeti. Egyenlőtlen küzdelem veszi kezdetét, amikor rövid terrorizálás után az ember szeretné azt hinni, hogy győzelmet aratott az állat felett. Szeretné, ezért hiszi is, hogy sikerült. Utolsóként kap enni, előbb lépünk ki az ajtón, hazaérve nem neki köszönünk először. Egészen egy X-Box (PS3, Wii) kontroller leamortizálásáig tart az illékony illúzió.

És ez itt most törvényszerűen beletorkollik a pozitív befejezésbe. Az a tervem, hogy mivel felköptem és aláálltam, megvigasztalom magam. Van modorospaprikás, ágyas fütyülős a hűtőben, nem kell. Van pénz, vehetek kurvát, kokszot, nem kell. Érted? Normális, nem faszomhülye akarok lenni. Megyek. Kutyával megyek, erdőbe megyek és mindazt, ami eddig idegesített, nem mint rákos daganat, hanem mint együttélésre képes és való dolognak fogom fel. Mint család, gyerekek és kutya. Nem szarnak vagy jónak.

Rengeteg jó ok létezik a kutyatartásra. Telepek őrzése nagydarab félelmetesekkel, vakok vezetése nyugodt okosakkal, házőrzés kicsi hangosakkal, társra találás kicsi idegbetegekkel, kocsmázás fedősztori nyugodt türelmesekkel. Sporttárs, ha sportos, cimbi ha magányos, vigasz, ha szomorú a gazda. Ezek mind elfogadható, érthető, jó okok. A születésnap, karácsony, felelősségtudat kialakítása a gyerekben viszont nagyon nagyon rossz alapok arra, hogy kutyával kínoztassuk magunkat.