Ugye senki nem felejti el a Modorost és kedves barátait nevezni itt hétfőig, hogy aztán zsűrizhessen is?

Ma az egyik legkedvesebbik emberfajtámról, a magyar rock- és könnyűzene feltétel nélküli rajongójáról, a hazai fesztiválok kitartó látogatójáról lesz szó, akit szerintem már mindnyájan ismerünk, csak még nem fedeztük fel tudatosan. Ezt a hiányosságot szeretnénk ma pótolni. Mivel több ismerősömre egyszerre illik mindkét kategória, egy poszt mellett döntöttem, bár nyugodt szívvel ketté is lehetett volna választani. Talán még visszatérünk rájuk a későbbiekben.

Szüleinek köszönhetően már komoly útravalóval büszkélkedhet mind a külföldi, mind a hazai szcénát tekintve. Esetleg kora tizenéves dackorszakában voltak kilengései (Guns n' Roses, Metallica), de hamarosan visszatér a gyökerekhez, részben (autodidakta) zenei tanulmányainak is köszönhetően.

Ezt az irányt betonozta be nála a 90-es évek végén induló, akkor még kifejezetten értékes anyagot sugárzó Sláger, valamint régi, elfelejtett kedvencünk, a Pannon Rádió. Ekkor alakul ki nála a csak magyar dalok iránti elkötelezettség, ami néha ellentmondásos megnyilvánulásokhoz vezet.

Bár emberünk nagy eséllyel a "nemzeti oldal" nagyhangú támogatója, a vele ideológiailag felvállaltan szemben álló zenészekre nem tud haragudni, életművük felmentést ad bármilyen ítélet alól.

-Te apám, amikor a Szigeten a Hobó azzal konferálta fel az egyik számát, hogy "most elnézést szeretnék kérni a fasisztáktól, de egy drogos buzi zsidó, Allen Ginsberg költeményét fogjuk előadni", akkor félretetted a meggyőződésedet?

-Á, azt ő se gondolta annyira komolyan, csak provokálni, sokkolni akart!

Ekkor már a rockklubokon, koncerteken túl rendszeresen látogatja az egyre populárisabbá váló zenei fesztiválokat is.

A magyar zene iránti szeretet odáig megy nála, hogy a 80-as években felvilágosultabb körökben gyűlölt Neoton Família, Dolly Roll zenéjét is megkedveli; a szigetes Táncdalfesztiválsátorban rendezett nosztalgiafellépésekről nem hiányozhat, éjszakánként pedig a Présház teraszán vezet le mulatós zenére vagy Eddára, Bikinire. Kezében kötelezően ott fityeg a cigaretta és persze a sör, fröccs, vagy a reneszánszát élő pálinka.

A fesztiválszeretet függőséggé válik: Sziget, Volt, Hegyalja, Orfű, EFOTT, hétköznap pedig Zöld Pardon, Gödör.

A csúcsfesztiválozó minél több ismerőssel akar összefutni, ezért állandóan telefonál, majd a lehető legtávolabbi sátorba megy el valakiért, akit "nem voltál még a ...-n? na gyere, isteni boruk van" és visszarángatja a másik felére. Zenét végül alig hall. Hajlamos szinte következetesen, de nem szándékosan minden színpadot sátornak, minden sátrat színpadnak hívni.

Ha pont nincs zenei fesztivál, van helyette pálinkafesztivál, fröccsfesztivál, borfesztivál, fesztivál a Lánchídon, Művészetek Völgye, Etyeki Pincefesztivál - a lényeg: a mértéktelen evész-ivász.

A régi csapzott, ápolatlan külsőt fokozatosan váltja fel a hanyagul, felhajtott gallérral viselt Póló, a 70 ft-os akciós sört és olcsó hosszúlépést pedig a méregdrága rövidek, no meg a magyar fesztiválok találmánya (felfedezettje), a Töki pompos, aminek már a neve is e blog hasábjaira kívánkozik.

Lányoknál észrevehető a régi népies-batikolt pólós-trapéznadrágos megjelenést felváltó, szintén kommerszebb külső: spagettipántos felső, arcukból minél nagyobb felületet fedő napszemüveg, ehhez bármilyen zene hallatán felsőtestük ütemes ringatása, kistáskájukba, cigarettájukba-műanyag poharukba csimpaszkodás.

Hamarosan talán végre az időjárás is kegyébe fogadja a fesztiválrajongókat - álljunk hát közéjük, Töki pomposra fel!

A hozzáadott értékért köszönet illeti nosferato szintén zenész és fesztiválrajongó barátomat. :-))