2002. A mágikus-misztikus év.

Kinek mit jelentett ez az év? A legendás koreai-japán rendezésű világbajnokságot? Derék északi szomszédaink jégkorong-világbajnoki címét? Az Oasis legcsodálatosabb lemezének, a Heathen Chemistrynek megjelentét?

Nekem 2002 a győzelem évét jelentette. A hatalmas meglepetését, a fellélegzését, a felszabadulásét.

Mert és sose bocsátom meg az akkori miniszterelnöknek és a kormánypártnak, amit 2002-ig elkövetett. Kínkeserves négy év volt, minden pillanatát végigszenvedtük. A gőg, a pálfordulások sorozata, a falusi KISZ-es liberális gyerekből lett polgári nemzetvezető; kaya ibrahimok, josip totok, ezüsthajók és koronaúsztatások; a korábbi, európai értelemben vett klasszikus, konzervatív népi jobboldal felszalámizása; arcátlan engedmények és gesztusok a szélsőjobbnak - a normális embernek azonnal kinyílt a bicska a zsebében.

De a fiúk főbűne nem ez volt.

A főbűn az árokásás volt. Az örökkön örökké betemethetetlen árkok kiásása.

Országos, évtizedes cimborák, testi-lelki buzibarátok, apa-fia, meghitt, szerető családok, tanár-diák fordultak egymás ellen és robbantak széjjel annak a megosztó politikának köszönhetően, amit az ember, akinek le nem írom a nevét, bevitt az otthonokba. Korábban évtizedekig tudtuk: a család, az otthon szent: ott hitvitának, politizálásnak, szurkolói hovatartozásról való vélekedésnek, disputának helye nincs.

Azok, akik kisajátították a "Nemzet" szót; akik kijelentették, hogy csakis az lehet magyar, aki velük tart, mindenki más hazaáruló és kommunista; akik pártjelvénnyé silányították a kokárdát; akik bevitték a templomokba, a vasárnapi misékre a politikát, akik a trabantosokat önbíráskodásra biztatták és szegény Hofit is a halálba hajszolták, akik megkérdőjelezték a magyarságomat és be akartak sorozni katonának... ezt sohsem bocsátom meg nekik. Ezeknek semmi se drága.

Az ellenzék tehetetlen volt. Ellehetetlenülésükben nem tehettek mást: egészen aprócska büdzséből gerillakampányt indítottak az alternatív csatornákon. Olyan helyeken, ahol még maradt mozgásterük. Milyen a magyar ember? Elnyomásban, rettegésben, szegénységben is egyvalami kitart mellette: a találékonyság és a humor. És jöttek a jobbnál jobb plakátok, kollázsok, levelek. Köresemesek, sutkák: nem zörög a haraszt / nem sokáig lesz már király a felcsúti paraszt. Szamizdat-sorozat, Kende-könyv, "Azokra, amelyeken olyan szépen kikékült a szemed". A mocsokáradatra és a szitkokra slágfertig humorral és fricskákkal kontráztunk - és ami a legfontosabb: nem vettük fel a kormánypártiak gyűlöletkampányát, méltósággal vágtunk vissza.

Aztán történt valami. Korábban soha nem látott tömegek gondolták úgy egy szép, április vasárnap reggelén, hogy ebből elég! Hogy lehet a magyar népet kínozni, leigázni, legyőzni, megszállni, de egyet nem: hülyének nézni. És megindultak a tömegek: tanár, diák, pap, munkás, orvos, ERP Super User, LEAN Six Sigma Trainer - mind, mind, hogy megdöntse az önkény, a gőg, a gyűlölet kormányát. Az állítólag széthúzó nép hirtelen összefogott: ilyen utoljára talán a Danone-bojkottnál volt.

Nem hittünk a szemünknek. 40-50%... ez már majdnem annyi, mint négy éve... 60, 70%, elképesztő, hihetetlen! És akkor jöttek a számok, azok az első, hideg verejtékes számok... mind narancs... de mint később kiderült, ezek csak a falusiak voltak. Aztán jöttek a városok, a nagyvárosok - egyre több piros meg kék. Ahogy telt az idő, úgy fokozódott a hangulat. Az évek alatt felgyülemlett sérelmek, megannyi megaláztatás hirtelen eufóriába csaptak át - majd amikor bejöttek a budapesti eredmények, magasba lendültek a karok, táncra perdültek az emberek. Pukkantak a pezsgők, mi pedig boldogan haraptunk bele a gőzölgő, mézédes narancsos buktába. Sose felejtem azt az érzést. Az a  friss, ropogós bukta, összefut szádban a nyál, a szádhoz emeled, ahogy az orrodon kifújod a levegőt, és kicsit felszáll a porcukor - köhintesz, beleharapsz, kellemesen friss, a közepén pedig ott van a finom, meleg, kocsonyás, édes narancslekvár... órákig majszoltuk nevetve, ünnepelve a sátorban, kacagva a Millenáris zokogó csitrijein. Vagy az már 2006 volt, ki emlékszik már...

És kezdetét vette Magyarország utolsó, boldog hat éve. Megtörténhet-e újra? Hasonló talán. De még egy ilyen soha. 2006 is szép volt, de azért 2002 marad a mi kis örök berni csodánk.

Mert akkor még fiatalok voltunk. Árkot temettünk, buliztunk, lakást vettünk, dolgoztunk, csajoztunk, utaztunk-nyaraltunk, szerettünk.

Éltünk. Mert akkor még hagyták.