Most, hogy kicsit talán lecsillapodtak a kedélyek, azt javaslom, csévéljük vissza a szalagot (kocsivissza), és oldalaktól függetlenül, józanul játsszuk újra.

Családon. Belüli. Erőszak. Ízlelgessük egy kicsit a szavakat. Mire célozhatnak pontosan? Hát persze, hogy a családfőre - elveri az asszonyt, meg a gyerekeket. Mert azt így szokás. Csak úgy hazamegy, kioszt egy-két pofont mindenkinek menetrendszerűen a csíkos-pecsétes atlétájában, majd két büffenés között leül tévézni egy üveg sörrel. Mindezt ok nélkül, csak azért, mert egy szar ember.

A valóság azért ennél jóval bonyolultabb. Tudtad-e, hogy egyre gyakoribb az az eset, amikor a férfit bántalmazza a nő? Itt ráadásul a helyzet sokkal fonákabb a szokásosnál, hisz' férfiemberként ki merne bárhol arra panaszkodni, hogy megütötte a neje? Mi több: nem is vehet elégtételt a sérelmeken, mert akkor a törvény és a közvélemény is azonnal, egy emberként állna megint az asszony mellé.

De valljuk be: ez az egész, előfeltételek és kölcsönösség nélküli gyerek- és asszonyvédelem mára már kicsit mintha a visszájára látszódna fordulni. Tegye fel a kezét, aki soha nem kapott egy tockost se az apjától! Na ugye. Én bevallom, én kaptam bőven. Pofont, kokit, tockost, mesés vesést, térdelést, fenekelést - anyánk a fakanállal kényszerült néha rendet vágni közöttünk. Megátalkodott, rohadt kis kölykök voltunk - most már belátom, és hálás vagyok minden csapásért, megérdemeltük. Anélkül nem lennék ma az, aki.

Asszonyvédelem? Hát most tegyük szívünkre a kezünket: bizony a nő kiprovokálja, sőt: igényli, hogy néha kicsit keményebb kézzel fogjuk őket. Ha mindent rájuk hagyunk, oda a tisztelet, oda az igazi ragaszkodás. Ha azt látja, hogy egy töketlen, gyenge szar suhanc vagyok, akkor hogy fog így bennem nehéz időkben is megbízni? Nagyon-nagyon sok ember igényli, hogy megmondják, megmutassák neki a helyes irányt. Nekem bevallották többen is: igen, ha verik őket, akkor legalább odafigyelnek rájuk, törődnek velük. Itt is csak csupán erről van szó. Bizony, mindannyian ismerjük, milyen érzés egy 9-10 órás, végigrobotolt, végiggürcölt munkanap után arra hazaérkezni, hogy nincs elmosogatva, vagy nincs kikészítve a forró, gőzölgő leves. Esetleg a másnapi ingünk még gyűrötten lóg a vállfán, vagy a gyereknek nincs bekészítve a tízórai. Istenem, ilyenkor bizony néha megszalad a kezem, bevallom férfiasan. Szar érzés, persze, hogy szar. Szarabb, mint Neki. De nagyon szeretem, és soha nem is volt kérdés, hogy ez nekem ugyanannyira fáj, mint neki - ha nem jobban. Utólag ő is mindig bevallja pironkodva, hogy bizony igazam volt.

És akkor most ebbe az irányba halad a világ? Amikor hazavittem egy kettest - neadjisten egy fát! - az iskolából, apám leakasztotta az ilyen, hüvelyknyi vastag bőrövét a stelázsiról, és a csattos végével verte kék-zöldre, véresre a hátamat, itt e. Örök életemre megmarad a nyoma. És szeretett. Senki nem szeretett úgy, mint az Öreg. Ma meg? A tanár a felelős mindenért. Miért nem tanította meg? Miért nem kérte számon? Miért merte felemelni a hangját? Hát hogy lehet így felelős oktatást elvárni bárkitől, hm?

Szóval ezek a dolgok pártfüggetlenek. Nem attól lesz jó családapa, gondoskodó férj az ember, ha jobbra vagy neadjisten balra szavaz - hanem akkor, ha kemény kézzel, ámde következetesen, bizony rendet tart otthon. Természetesen egyre nagyon kell ügyelnünk: a gyerekek előtt ne bántsuk az asszonyt. Azzal egyrészt az ő anyai tekintélyét is a sárba tiporjuk, másrészt ezzel könnyen az ő oldalára állíthatjuk a srácokat is. Indokolatlanul.