Mai megaposztunkat a rejtélyes nevű, de gyanús rutinnal és lehengerlő stílussal rendelkező Brüsszeli Modoros jegyzi, aki külön erre az alkalomra még kapcsolódó mailcímet is regisztrált az egyik szolgáltatónál - megtisztelő. Még az is lehet, hogy politikussal van dolgunk :)

A Modoros Magyar Brüsszeli, aki semmivel sem különb a modoros hazainál

 

Mottó: Legjobb mindig jó kis hazai, avagy magyar seggbe magyar lófaszt

“Azért küzdöttük magunkat végig a versenyvizsgán, tettünk le számtalan nyelvvizsgát s végül költöztünk egész pereputtyunkkal együtt külföldre, hogy mindenhol magyarokkal legyünk – akik miatt nem mellesleg távoztunk Magyarországról. :)”

 

Adjuk fel naiv elképzeléseinket a külföldön élő, talpraesett magyarokról s legyünk büszkék összetartásunkra: odakinn ugyanúgy nem tudunk fingani sem egymás nélkül, mint itthon. Mindenki úgy él, ahogy akar, de véleményem szerint aki vállalja, hogy külföldre, ráadásul Európa fővárosába költözik, az igenis élvezze a változás és a felfedezés sokszínűségét: adja hozzá saját kultúráját, ne gubózzon be, s ne ríjon állandóan az otthon után, ahonnan egyébként ugyanazzal rinyával jött el. A magyarnak mindig az kéne, ami nincs. Lássuk tehát az alapeseteket!

 

A modoros brüsszeli család lelke, Anyu szerencsés esetben dolgozik, kevésbé szerencsés esetben otthon van, életét és vérét annak szentelve, hogy gyermekei minél kevésbé asszimilálódjanak a multikulturális környezetbe. Ennek érdekében csemetéjét a magyar bölcsibe-oviba-iskolába, egyéb napközis foglalkoztatásokra járatja; a gyermek idegen nyelvet így nem tanul, viszont igen hamar feltalálja magát a pár fős közösségekben, ahol a pulyákat klikkekbe rendező alapelv az, hogy a szülők AD (az alfa hímnek megfelelő főtisztviselői) avagy csak AST (asszisztensi, azaz titkári) kategóriájú stallummal bírnak-e.

Modoros Anyu természetesen mindenhol aktív tagja a szülői munkaközösségnek, s ebbéli, ill. más egyéb brüsszeli tapasztalatait blogon is megosztja a magyar nagyérdeművel: egyik ilyen sarkalatos pont például magyar alapanyagok beszerezése, mert a nemzetközi gasztronómia lehetőségeinek dzsungelében és alapanyag-bőségében magyar bor, pirospaprika, az olcsó pelenka, illetve a szoptatós tea nélkül nem lehet eligazodni.

„Rettenetes, Editkém, hogy ebből az itteni vacak fermentale-ból egyszerűen nem lehet sütni, Vivikém pedig már három napja kakaóscsigáért nyúz: szóltam is Lacinak, hozott Pestről, persze a Wizzair alig akarta felengedni kézipoggyászban a tíz kiló lisztemet, hát hallottál már ilyet? Hát minek fizetünk mi? De Lacikám megoldotta: elosztotta szépen a kabinbőröndben, majd fog holnap a spanyol titkárnő, a Ramona nézni nagyokat, miért lisztesek a módosítók, hihihi!”

 

Jóllehet a magyar eurokrata Brüsszelbe kerülésének egyik feltétele legalább két uniós nyelv felsőfokú ismerete, plusz némi számítógépes jártasság (a felsőfokú végzettségen túlmenően) Modoros Brüsszeli Apu és kiccsaládja élete elképzelhetetlen a magyar levelezőlistán beszerezhető, kizárólag magyar kötődésű információk nélkül. Köztudomású ugyanis, hogy a világmárkás háztartási gépeket csakis magyar szerelők javítják megbízhatóan, akiket nem lehet csak úgy az interneten fellelni. A közműjavításokról nem is beszélve: a modoros brüsszeli magyar szinte kívánja, hogy a belga bürokrácia szívatása után legalább magyar legyen az a padlófűtés-szerelő, aki már másodjára akarja az alkatrész árával átverni. 

A jó kis hazai utáni vágy a betegségeknél vagy a testápolásnál még erősebben tör a felszínre: mivel emberünk a munkahelyén minimum angolul és franciául kommunikál, ezért csak magyar orvosnak tudja bajait elpanaszolni, minthogy magyar fodrász, gyógytornász és takarítónő nélkül sem lehet külföldön létezni – de legyünk pozitívak, így legalább eltartják egymást a földik. 

A magyar eurokrata pénzügyeire alapvetően jellemző az erősen szarrágó hozzállás: dacára minimum 2500 eurós fizetésének, csak Wizzairrel közlekedik haza, és mivel ez a fapados járat a várostól kb. egy-másfélórányi járóföldre lévő reptérről indul, ezért folyton kocsival rendelkező embereket kajtat, akikhez beszállhatna egy kis csomaggal egy reptéri fuvarra, mert sajnálja a 13 eurót a buszjegyre.

A honfitársak minél pofátlanabb lenyúlásában egyszerűen verhetetlen: méregdrágán megvett lakásába láda sörért lakásfestésre, bútorcipelésre keres embert, majd az elkészült kérókat jutányos (értsd: a brüsszeli átlagnak körülbelül megfelelő) havidíjért bérbe adja kinn csövező - jobbára magyar - gyakornokoknak. Ha budapesti hazaútra társul be autódba, készülj arra, hogy “kis bőröndje” minimum egy Harry Potter-féle útiláda, két, elefántbika méretű Technics hangfallal kiegészülve. Ja, és a vezetésbe nem száll be, viszont végighallgathatod élettörténetét s mellveregetős ömlenyét arról, milyen tutifrankó ő, hogy ilyen jól fizető, "puniós" állást bírt szerezni, s mindezt oda-vissza 1400 km-en keresztül.

De van olyan is, aki nem akar veled menni, viszont kihozat magának valamit, ami nélkül drága kis élete nyomorú sivárság a belga Kánaánban: drága, üvöltő magzatának könnyen romló Túró Rudit, teljes lemezgyűjteményét vagy, ha szerencséd van, az anyósát, akinek hólyagproblémái miatt Bécs és Passau között már az összes benzinkutat feltérképezted – modoros Apunak ez még mindig olcsóbb, mint a fapad.

A jól fizető állás mellett az aktív, spórolós cserekereskedelem is záloga a modoros brüsszeli magyar biztos egzisztenciájának: szívesen megválik 5 euróért a Horváth Zoltán-féle EU-s kézikönyvétől, ikejás gyerekkádjától 1 euróért, Cseh Tamás cédéjétől 10 euróért (a vevőnek már a helyszínről elhozni többe kerül, bakker!); vagy keres ingyen Chicco babaülést, kidolgozott felvételi tételsort, kölcsön hótaposó csizmát a hétvégére (csak egy kis kiruccanás a kollégákkal az olasz Alpokba). Sok kicsi sokra megy!

 

A Brüsszeli Modoros Magyar Faszagyerek rögtön megismerszik a seggéből fújó passzátszélről. Arca nagy, műveltsége felszínes, viszont nyalás terén általában zseniális proktológiai szakismeret birtokában van (tisztelet a kivételnek). Brüsszelbe jó esetben egyedül, rosszabb esetben barátnővel érkezik – ez utóbbi ugyanis egy-két év múlva óhatatlanul felcsináltatja magát, amely a kötelező modoros esküvővel, és az eseménygazdag modoros magyar brüsszeli élet kilátásaival kecsegtet.

De addig is boldog agglegényévek, Luxembourg téri sörözések, gyakornokpipik kúrogatása, pózoló történetek a távoli otthonban dekkoló haveroknak, melyekben az asszisztensi pozíciók hirtelenjében főtitkárrá avanzsálódnak (holott mindenki tudja, hogy már az ötödik versenyvizsgáján hasalt el, és csak azért marad, mert a főnökét más nem tudná elviselni, és egyébként is, milyen ciki má’ hazamenni.)

Teszi mindezt természetesen szigorúan még hétvégén is öltönyben, vagy legalábbis pasztell ing – kék zakó – pilótaszemüveg - szélfútta zselézett fürtök összeállításban még a vasárnapi, Jourdan téri grillcsirke-vásárlás közben is, ahol a többi magyarral összefut egy kis modoros csevejre.

„Next time már hozzánk is felugorhatnátok, Dinikém! Tudod kérlek, semmi különös, csak egy kis brainstorming, egyeztetés, és by the way van még egy kis Tokajim is. Ja, hogy a Jenciék is? Thanx, de nekik ez szerintem nem lesz pálya már – hazarendelték a nyomorultat, hát igen, aki ilyen élhetetlen, mon pauvre enfant. De ha már itt tartunk, meséltem már, hogy next week Líbiába megyünk arra az ócska konferenciára a Gáborral? Valami Fukuyama, vagy miaizé is ott lesz állítólag.”

 

S végül, de egyáltalán nem utoljára: a már sokak által megénekelt Brüsszeli Modoros Magyar Szingli Leány – szigorúan harminc felett, jó fizetéssel, átlagos külsővel, közepes intelligenciával, viszont hatalmas s állandóan bővülő ruhatárral és ráncmegelőző kenceficékkel: a belga fogyasztói társadalom édesgyermeke. Leányunk kizárólag lányokkal barátkozik, rosszabb esetben velük is lakik, szigorúan havonta egyszer hazalátogat.

Élete arról szól, hogy a többi magyar mit gondol róla – ezért nem jár itt senkivel, nehogy pletyka tárgya legyen; haza nem feltétlenül a pénz miatt nem megy, hanem mert otthon már minden barátnője a második gyerekét várja, vagy legalábbis férjhez ment. Szabadidejét, depresszív-magányos hétvégéit sikeres énekes tinileányokról szóló, vagy fonnyadtmellű angolszász szingli libák mindennapi lelki és nemi nyomorúságát megéneklő filmecskék nézésével; vagy a hasonlóan igényes, kb. tizenéves kisleánykákat célzó popzenei koncertek látogatásával tölti, barátnői társaságában - a kékharisnyábbak amatőr színjátszanak, rosszabb esetben az ’56-os vén nyanyák és „vitéz kisbányai” nagypapik hímzős teadélutánjaira, vagy ökumenikus istentiszteletekre járnak.

„Neeem Brigi, rosszul emlékszel: az nem a Christian volt, hanem a Carlos… Igen, négy éve már… Hát elvette azt a kis feltörekvő libát, aztán már van is egy gyerek, milyen uncsi lehet. Apropó, gyerek: nem vagyok hajlandó hétvégén menni az Ikeába, az a sok nyávogó kis vakarcs, megőrjítenek. Mit szólnátok inkább egy kis shoppinggal egybekötött antwerpeni wellnesshez? Sales van a Zarában!”

 

És már megint remekül szórakoztam. Milyen leleményes a mi népünk. Látjátok, hogy az elkeseredettség szüli a legszebb írásokat?

Kedves Brüsszeli Modoros, brilliáns dolgozat - nagyon köszönjük, de tényleg. Ha valamikor ismét kedved támadna írni, nagyon szívesen fogadunk bármit - akár a többi nemzet reprezentánsairól is...