Szegény gasztrobloggerek ismét magukra ismerhetnek itt-ott, de akinek nem inge...

Ételfüggőség pedig tényleg létezik, a magyar interneten is találunk róla bőven információt. A megszokott szenvedélybetegségeknél - mint az alkohol vagy a cigaretta - könnyebb dolgunk van, mert magát a fogyasztást el lehet választani a mindennapi, létfenntartó műveletektől, de az evésnél nehéz eldönteni, hogy mikortól számít kórosan függőnek az ember.

Alapvetően senki nem csak a napi táplálkozást látja az ételben, hanem tisztában van annak az élvezeti értékével is: mindazzal, ami az elkészítési és a fogyasztási fázist lefedi.

Mégis, mikor válhat mindez visszatetszővé egyesek (példának okáért e sorok írójának) szemében? Akkor, amikor valaki az alapanyagokhoz és a készételhez egyfajta, a szexuális vágyhoz, aktushoz hasonló érzéseket, rituálékat párosít, vagy a szenvedélybetegségekhez hasonlóan elkezdi becézgetni, megszemélyesíteni az ételt.

Aki látta a Le a cipővel! c. ifjúsági filmet a 70-es évek elejéről, az gondoljon Bádogosra, a fején bográcsot sisakként viselő kövér kisgyerekre, aki az ételfüggő gyerek szerepében látható. Csukás István talán állandó humorforrásnak szánta, de egy idő után dühítő a túlsúlyos kisfiú, ahogy folyton az ebédet várja sóvárogva, és ahogy szerelmesen csókolgatja a bontott csirkét. Hasonlóan idegesítő sokunk számára a folyamatosan enni akaró, nyeléskényszeres senkiházi hobbitok látványa a Gyűrűk urában.

A becézgetést újra kiemelném: ahogy többször is utaltam rá, addiktológusok szerint a függőséget attól fogva számíthatjuk, ahogy elkezdjük becézni az anyagot, tehát az ételt.

A húsimádó:

Ide kívánkozik elsőként dibbuk posztja a zsírtáltos gasztrobloggerekről, amit gondolom, az ebben a kategóriában általam egyedüliként ismert Malackaraj ihletett - de ugye a Péter Annával készült interjú után azért csak nem beszélünk amorf testképről? :-)

Na de ugorgyunk.

Ha olyat hallunk, hogy husika, husi, pipihusi vagy májinkó, akkor már tudjuk, kivel állunk szemben. A szexuális töltet és a megszemélyesítés is náluk mutatkozik meg a legjobban.

Nem elégednek meg a húsfélék tápértékével és ízével: nyálas szájjal, nyeldekelve, csámcsogva beszélnek hosszú perceken keresztül a zaftos, lédús karajokról, tarjákról, ropogós csirkebőrökről, tepertőkről, hogy csak úgy szétomlik az ember szájában. Annyira érzékletesen írják le étkezés közben szerzett élményeiket, hogy szinte belelátunk a szájukba, és nyomon követhetjük az étel lebontási folyamatát testükben.

Az átlagember vágás felett érzett diszkrét szégyenérzetével szemben ők külön kiemelik a húsok állati eredetét, és lehetőleg minden adandó alkalommal viccesen, sajnálkozva beszólnak a vegetáriánusoknak "pukkasztó" szándékkal, ha jelen vannak, ha nem. A vegetáriánusok idióták, és nem tudják, mi a jó, röf-röf. Külön kitérnek a húsban található nélkülözhetetlen, pótolhatatlan aminosavakra/fehérjékre, nyomelemekre, ásványi sókra, meg persze az ember gumós, mindenevő fogazatára.

Szárnyasnál, csirkénél szívesen imitálnak szárnycsapkodást, és kotkodálnak, csipognak mellé. Disznóvágáskor külön humorforrás számukra a levágott disznófejjel, fülekkel fényképezkedni, mellé hangosan röfögni, mesélni a korábbi években szerzett tapasztalatokat, hallott anekdotákat:

-Lacikám, baszod, amikor a Dezsőéknél a szomszédban volt vágás kilenszáznyolcvankilencben, úgy bemákoltak már reggel a kisüstiből, hogy ezek az állatok berakták a disznó szájába a pörzsölőt, ami persze látszólag kialudt,  de közben jutott a röfibe bőven a gázból, oszt amikor újragyújtották a lángot, és a szájához értek, hát ezerfelé robbant a disznó, úgy kellett összekanalazni a kerítésről a darabjait, háháhá!

Muszáj még itt megemlítenem a kevésbé elvakult halimádókat, akik azért szintén feltalálják magukat, ha becézgetésről van szó: a tányérjukon halacska - kicsi némócska figyel, amit étkezés közben többször is vicceskedve, teli szájjal adnak tudtunkra (hogy járná át a szálka a gégéjüket).

Az édesszájú:

"Gyümölcstorták, pudingok és diós metéltek" - énekelték az általam módfelett kultivált Laár Andrásék Ha kövér leszek c. óriási számukban, előttünk már több mint húsz éve kifigurázva az ételfüggőket.

Munkahelyeken nagyon élesen megfigyelhető, hogy különösen a nők hódolnak az édes bűnbeesésnek, egymást is biztatva a zsiradékos-cukros nassok elfogyasztására, hiszen az úgyis másik rekeszbe megy, nemde? És hát megérdemeljük, ennyi nekünk is jár! ;-))

Angol nyelvterületen a treat oneself, németül a sich verwöhnen utal különösen az édességek élvezeti értékére, vagyis "kényezteti magát" - hát, nézzék csak tovább a Csokoládé/Chocolat c. filmet.

A rágcsakedvelő:

Nem annyira karakteres, mint az eddigiek, de kevésbé magyarázható függőségük, hiszen a sóspálcika, csipsz, keksz élvezeti értéke minimális - legfeljebb sörkorcsolyaként tudom őket hasznos szerepben elképzelni.

Először az éhségérzet tompítására kezdenek el zacskóikkal zörögni az iskolában, munkahelyen, aztán nem tudnak lekattanni róla.

Klasszikus és igaz helyzetkomikum, amikor mindehhez diétás, szénsavas üdítőt fogyasztanak.

A pékségmániás:

Végére hagytam az utolsó, szerintem megmosolyogtatóan romantikus, és az eddigiekhez képest szinte ártalmatlan kategóriát.

Főleg reggelente találkozunk velük, ahogy hatalmas örömmel állnak sorban a pékségeknél, hogy végre kézhez kaphassák vaniliás croissant-jukat, túrós batyujukat, fahéjas fonátkájukat, gyümölcskosarukat, lekváros buktájukat, csokis fánkjukat, amit aztán a tömegközlekedési eszközökön élvezettel nyammognak be, a leveles tésztát, morzsákat ruhájukról a padlóra söpörve.

Természetesen nem ezt tartom modorosnak - ez csak egy reggeli rutin a legtöbbjüknek - , hanem a szüntelen sóvárgást a péksütemények után, a nagy nyeldekléseket, ahogy elvonulunk a pékség mellett, és ők a friss, finom kenyérillat után vágyakoznak.

Állítólag megtörtént párbeszéd a rossz napot kifogó, mogorva gyerek és pékségmániás barátnője között:

-Zsoltiiiiii, hmmmhmmm, milyen finom kenyérillat, itt egy pékség, menjünk be egy fincsi bagelre vagy túrós batyura, na!

-Trixi, menj be te inkább, aztán húzd rá magad a pék túrós faszára!

Megtisztelő segítségét hálásan köszönöm pékségfüggő Modor Laurának és húsimádó Modor Gyurinak :-))