Tisztelt Kolléga úr!

Ha jól láttam, néhány ízben már felmerült a modoros irodalom, ezen is belül a modoros költészet részletesebb tárgyalására vonatkozó igény a Modorosblog hasábjain. Nos, humán értelmiségiként éppen ezen diszkurzust szeretném megalapozni egy – nem annyira tudományos, mint inkább könnyed-esszéisztikus – szerény szösszenetemmel, amely a Varródani-jelenséget kívánja tollhegyre tűzni. Kérem Önt, amennyiben arra érdemesnek találja, tegye közzé.

---

 

Addendum a modoros poézis méltó bemutatásához

A költészet magyar rajongóinak piramisában, mint ismeretes, a legalsóbb szintet elsősorban az amatőr versíró portálokon és egyéb helyeken tenyésző önjelölt poéták foglalják el, akik nem csupán szeretik a költészetet, de művelik is, és a jelek szerint elsősorban a vogon lírai hagyományból merítenek. Mind eredetiség, mind szakmai éleslátás tekintetében e fölött a szint fölött foglal helyet Varró Dániel, vagyis Varródani rajongói tábora, akik – kedves költőjükkel együtt – a jelen traktátus tárgyát képezik.

Varródani életművét a bravúros rímek, a mindent kifigurázó játékosság, s ama tény mellett, hogy játszi könnyedséggel bújik bármely nagy magyar alkotó bőrébe, különösen az teszi rendkívül értékessé, hogy ooooolyan cuuuuki. Ez a megállapítás a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb stílusokban megfogalmazva köszön vissza, kezdve a csíkoszoknis-trapéznadrágos rózsaszín altercsajblogoktól a tekintélyes irodalmi folyóiratokig, ahol a cukiságot mint végső érvet a dekonstrukció és a hermeneutika legfajsúlyosabb elméletalkotó szövegeire történő hivatkozással próbálják még nagyobb súlyúvá tenni, s mindeközben olyanokat mondanak, hogy Dani költészete dialogizál a teljes magyar lírai  korpusszal, s nemkülönben a jelentős részben a Kosztolányi lírájában tetten érhető ludista tendenciák folytatójának tekinthető.

E véleményeknek kétségkívül igazat kell adnunk úgy szakmailag, mint emberileg, hisz’ hogy is lehetne ne szeretni egy olyan költőt, aki olyanokat ír, hogy

 „Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla”,

 vagy hogy

  „míg végül elvágjuk a csomót, a gordiuszit, / és adunk egymásnak egy puszit, / az indulatok minél messzebbre ragadtak, / annál nyelvesebbet és vadabbat”

 Mindezt egy olyan kötetben, aminek az a címe, hogy Szívdesszert, s melyben a versek arany betűkkel vannak nyomtatva... hát hogy is állhatnánk ellent egy ilyen irodalmi csemegének? Ezt a véleményt a kortárs irodalom számos véleményformáló vezéralakja is osztja, kijelenthetjük tehát, hogy a cukiság a magyar irodalmi életben olyan perdöntő szempontnak számít, hogy kellő következetességgel történő alkalmazása esetén egyenes út vezet a József Attila-díjhoz, és az érettségi tételekbe való bekerüléshez, tehát kvázi a halhatatlansághoz. 

Dani persze nem csupán a kritikusok, de a közönség kedvence is, méltán. Varródani mint modoros poéta igen jól megtalálta a piacát a modoros belvárosi gimnazistákban és az afölötti korosztályban – jelen tézisemet az a faktum is kiválóan alátámasztja, hogy az ifjú költő minduntalan visszatérő eposzi jelzője a rímzsonglőr. De akinek még kételye lenne a Varró-rajongók alapvető és mindent átható modorosságával kapcsolatban, elég, ha megtekinti a neki szentelt (ámbátor azóta valamiért törölt) honlapról származó idézetet, amely egyben bravúros Pom-Pom parafrázis is (s ezzel a posztmodern intertextualitás eklatáns példája):

 „Hogy kicsoda Varró Dániel? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Leginkább egy fiatal sráchoz hasonlít, egy vidám, tehetséges sráchoz, aki verseket ír és műfordításai is díjat érdemeltek.”