Nos hát, elkapták a Szörnyeteget, az Állatot, aki nem érdemel életet - és máris olvashatjuk az erkölcsileg felsőbbrendű honfitársainkból kibuggyanó gyilkolási vágy manifesztációját, mert a plebsz azóta se változott: lincselni akar, kínozni, kivégezni, szenzációt, kalodát és bűnbakot. És mindig előjön ugyanaz, sose tanulunk saját hibáinkból - pedig azt a bizonyos puskát sem Salem Abdeslam, hanem mi, mindannyian tartottuk.

Mert igen: neki is - mint mindannyiunknak és a serpáknak szintúgy - van neve. Mert ő nem az okozó, hanem a tünet. Tünete annak, amit mi: európai, fehér, keresztény emberek (ha te nem az vagy, akkor bocs - a szerk.) itt kizsákmányolással létrehoztunk és ápolgatunk, mindannyian. Főleg te és én: magyar, 20-as, 30-as fiatal.

És csak a gyilkost látjuk, és a látszólag értelmetlen pusztítást. Holott mindannyian gyilkosok vagyunk: tömeggyilkosok. Durván hangzik? Elsőre talán. Ám gondoljunk csak bele: használtál már valaha rovarirtót? Vannak otthon fából készült bútoraid? Hozattál akár csak egyszer bármit a tengerentúlról, utaztál-e repülővel, fogyasztasz pálmaolajat, tojást, húst, gabonát, tejterméket, zöldséget? Akkor bizony te is gyilkos vagy, csak behunyod a szemed - félrenézel. Félrenézel, és nem akarsz tudomást venni mindarról a pusztításról, ami azért van, hogy a tányérodig eljuthasson a gyöngyhagyma vagy a Globus-mustár - kezedbe az okostelefon, szekrényedbe a divatos ruhadarab, kádadba a forró víz.

Salem is csak egy közülünk - céljai vannak, vágyai, tervei - talán itt-ott gyengeségei is. Mint mindannyiunknak. És ami legfontosabb: HITE. Gondoljátok, hogy minden terrorista maga a megtestesült gonosz, aki csak rombolni és pusztítani vágyik, másnak szenvedést okozni? Eszetekbe jut, hogy ő tényleg, nagyon mélyen HISZ valamiben, amiben az átlagpolgár sose fog, csak azon izgul, hogy estére tele legyen a poci és vajon megkapja-e végre a Marshmallow-frissítést a héten?

Ő is csak egy jobb világra vágyott, aminek sajna a maga módján bizony mindig lesznek áldozatai. Ugyanúgy, ahogy az olajkitermelésnek, szállítmányozásnak, gyártásnak, vagy a szolgáltatóközpontoknak, startupoknak. Hiszen semmit se adnak ingyen - soha, de soha.

És Ember. Ember - vágyakkal, érzésekkel, félelmekkel. Ne a Gyilkost, a Terroristát lásd benne, hanem a Gyermeket. A bizonytalan, esendő gyermeket. Azt, aki az első nap az oviban sírt, mert hiányzott neki az anyukája. A kisfiút, akit csúfoltak a többiek a szemüvege miatt, és esetleg vissza is ütött. A kisfiút, aki szereti a buborékfóliát pukkasztgatni vagy a friss ágynemű illatát szagolgatni, ha a Mamáéknál alszik. A nyegle, lakli kamaszt, aki szalonnát süt a haverokkal Béka-tónál sörözve és néha 1-1 petárdát is eldob, titokban tán a cigit is kipróbálják, esténként pedig szerelmes Draghixába - vagy a komoly üzletembert, aki beül az autójába, bezárkózik, és élvezi, hogy az az ő kis saját világa, amíg haza nem ér - örül egy kettesben kibekkelt-gurult zöld lámpának, és gurgulázó nevetéssel nyugtázza Rangos Katiék vicceit a Klubrádión - és inkább a hosszabb utat választja ilyenkor.

Mert nincs jogod ítélkezni fölötte, senki fölött. Különb lennél akkor? Korántsem. Mind gyarlók vagyunk és bűnösök. Nincs jogod ítélkezni fölöttem se, és nincs hatalmad fölöttem. Én, én, én. Te, aki arab számokkal írsz, betűid latinok, pólódat-telefonodat Kínában gyártották, Krisztusod arameus, és magad is egy barbár, hívatlanul, erőszakosan beözönlő horda (mármint csak te, de ők nem) leszármazottjaként ítélkezel? Te is az a fajta vagy, aki elmegy tüntetni az idegenek ellen, majd eszik egy jót a dőneresnél? Te uszítasz a színesbőrűek ellen, aztán otthon ebony teen a fő kulcsszavad a keresőben? Steve Jobs vívmányait magasztalod - majszolva a Kardeslerből rendelt bulguros dürümöt, hörpinted a forró feketét -, közben nem akarod, hogy még 10 millió honfitársa jöjjön be egyszerre? Hódítottál, öldököltél, gyarmatokat zsákmányoltál ki évszázadokon keresztül, majd hirtelen megköveteled mindenkitől ennek az ellenkezőjét? Megértésről, befogadásról papolsz, miközben gyermekeidet eltiltod, ha nálad szegényebb, koszosabb gyerekeket látsz velük játszani a homokozóban?

Netán elnézőbb vagy, és csupán "integrálni" szeretnéd őket? Milyen jogon akarsz te bárkit is integrálni, és hova? Ez lenne az embertársaink felé mutatott nagy tisztelet, hogy "jöhettek, ha ugyanolyanokká váltok, mint mi"? És mégis milyen alapon várod te azt el bárkitől, hogy olyan legyen, mint te? Mitől lenne a "mi" világunk felsőbbrendű, mint a másoké? Miért ne fogadhatnánk mindenkit őszinte, keresztyéni szeretettel, elfogadva egyben másságát és eltérő kultúráját?  Vajon milyen lenne ma a világ, ha Kolombuszt vagy Vasco de Gama utódjait integrálni szerették volna a helyiek? Tudod, ez az igazi különbség köztetek, díszkeresztények, és köztünk, valódi keresztények között. Mert én nem verem a mellem, hogy hú, de mekkora katolikus vagyok, nem teszem ki a tenyérnyi keresztet a nyakamba - hanem mélyen, igazi átéléssel élem meg a Hitemet. És persze magyarságomat is, veled ellentétben. Mert Jézus sem azt tanította, hogy minél nagyobb és cirádás palotákat ácsoljunk neki és hódítsunk tűzzel-vassal az Ő nevében, hanem azt, hogy szeresd felebarátodat, és ha megtámadják házadat, add át hát nekik, s kínáld fel még hozzája javaidat, asszonyaidat számukra, s dolgozz nékik egy életen át.

Melyik az őszintébb háború, melyik az őszintébb pusztítás? A nemes, feljebbvaló - emberi ésszel felmérhetetlen - célokért - vagy a saját, önző, pitiáner kényelmünkért végzett, ön- és világromboló - láthatatlan - pusztítás? Már elfelejtettük volna Petőfi feddő szavait a sehonnai bitang emberekről? Ennyire megfertőzött volna minket a saját, rongy életünk féltése, önnön, alantas céljaink üldözése, hogy mindent képesek lennénk feláldozni egy szebb, jobb, boldogabb, Istenhez közelibb világ helyett? 

Hiszen a túloldalra már úgyse viszünk magunkkal semmit... hát akkor meg?

Így ítélj hát az Ember fölött, barátom.