A világháború-rajongás orvostudományának belgyógyásza, ezen a stáción mindenki átesik, és idővel vagy bír továbblépni, vagy megmarad itt egy életen át. Bizonyára felesleges külön kiemelni, de mind közük ők a legkevesebb fantáziával megáldott katonabarátok. A Wehrmachtért rajongani olyan, mint őszinte lelkesedéssel ojjézni Michael Schumacher 7. világbajnokságára. Egyszerűen snassz, bár legyünk őszinték, a németeket egyszerűen nem lehet nem szeretni ilyen téren. A darabos, kockás stílust körüllengi egyfajta tagadhatatlan báj, amiért az életben egyszer mindenki érzett legalább egy kis szimpátiát irántuk. Alapvetően kétféle németrajongó létezik e téren. A nagyobb tábort a haditechnika fanatikusai alkotják, feltétel nélküli szeretettel elárasztva bármilyen germán gyártású szerkezetet. Legsúlyosabb rétegük már általánosban is tank tömeg/teljesítmény aránnyal játszott autóskártya helyett, de általában mindenkinek megy fejből a 88-as hatásos lőtávolsága meg a Me-109-es emelkedőképessége. Rajongásuk Olümpusza – a rakétatechnika mellett – a korai sugárhajtás, így az a megállapítás, hogy ugyanez a szövetségeseknek is rendelkezésére állt ugyanebben az időben nagyjából azzal ér fel, mintha a Kába Kőbe ütvefúróval vésnénk bele, hogy „Isten nincs!”.

Némileg objektívebb csoport ezzel szemben a hadvezérek és hadmozdulatok iránt elkötelezett másik rész, akik a kötelező Rommel – Manstein – Guderian tengelyen sokszor túllépve egész komoly ismeretekkel rendelkezhetnek. Általában ők is technikamániásként kezdték, de aztán szerették volna megérteni a szélesebb összefüggéseket, hiszen valamiért mégiscsak a németek veszették el a háborút. A témáról való diskurzusban általában realisták, korrekt vitapartnerek, de annyit megmaradt még a múltból, hogy az MG-42-es legyen a legszebb hangú géppuska, és olyan szellemességekre is futja néha, mint a „Nem akarok túlozni, de az egyenruha színe a csukaszürke!”.

A hatalmas németrajongó táborral szemben ő nyíltan felvállalja, igen, a nácik érdeklik. A felszíni, kötelező közhelyek mellett – nem is volt Holocaust, ha volt is nem úgy, sőt az egész háborút a zsidó iparosok robbantották ki – verbálisan, sőt esetleg tettleg is agresszív, viszont erősnek nem nagyon nevezhető. A balhé helyett a szadizmus izgatja, így az SS-ből harctéri alakulatok kevéssé érdeklik, inkább híres őröket, táborparancsnokokat, vezetőket, esetleg tudósokat kutatgat, már amennyiben tudománynak lehet nevezni az olyan kísérleteket, hogy ha az egyik iker szemét „kékesítjük”, vajon kék lesz-e a másiknak is. Ha rá lenne bízva az Abigél újraforgatása, a tökkelütött kakastollas ripacsok helyett bizonyára kiváló szakemberből álló SS-Polizei alakulat érkezne Árkodra, akik a Matula Intézetben kialakított főhadiszálláson tíz perc után valamennyi ellenálló nevét megtudva, a jó munka jutalmát élvezve elszórakoznának kicsit a megszeppent egyenruhás diáklányokkal. Írói vénáját olyan pajkos részletekben villantaná ki igazán, amikor a Standardenführernek az igazgatói asztal tetejéről, kényszerített aktus közben is kényelmes kilátása lenne a főtérre, ahol a frissen húskampóra akasztott Kőnig tanár úr holttestével játszadozik a lágy alföldi szellő.

Mind közül a legszánalmasabb fajta. Ezek a férfiak általában elegyítik magukban a gyávaságot a frusztrált gyengeséggel, így nyilvánvalóan a konzekvens, egyenes német jellemmel ellentétben a paternalista, dél-amerikai jellegű horthysta diktatúra melengeti meg szívüket. Odáig rendben van, hogy egészséges Magyar Emberként mindenkit utálni kell, de ennek ürügyén az ezer sebből vérző, és a tengelyhatalmak alsó harmadában csak az olasz-bolgár párost megelőző Magyar Honvédséget kollektíve imádni... Ők nem egyszerűen beérik a sárgább és savanyúbb narancsokkal, hanem büszkén kiteszik ezeket a 12 személyes ebédlőasztal közepére. Különösen kacagtató, amikor a magyarbarát katonafanatikusok román, szerb, vagy a mindenkinél mókásabb szlovák kollégáikba akadnak legfőbb ütközőfelületükön. Ilyenkor tört angolsággal próbálják komoly háborúnak beállítani a három napos Szlovákiára támadó, kávédarálókkal és varrógépekkel felszerelt Honvédség harmatos próbálkozásait, azét a Honvédségét, amely a következő évben úgy bírt saját elvárásaitól is stabil 4-5 napos lemaradásban bevonulni Erdélybe, hogy nem is volt háború. Nyíltan kizárólag az agyondédelgetett finneket hajlandóak imádni, de ne legyenek illúziónk, Horn Gábor és Lendvai Ildikó ez egyszer nem téved, vehemensen tagadják ugyan, de igazából ott állnak valahol a német és náci közt.

Soha de soha ne álljunk le az ilyennel vitatkozni, mindig hagyjunk rá mindent, a Botondot még a németek is irigyelték, a Zrínyi jobb mint a Stug III-as, és Lesz, lesz, lesz, csakazértis lesz...

Relatíve új színfolt a magyar militárhistoriógiai palettán, hiszen az ántivilágban amerikaiak ritkán tűntek fel a színen. A néhány vasfüggönyön is átszivárgó szuperprodukció mellett elsősorban az olyan filmek jutottak el kis hazánkba, mint a méltán népszerű Kelly Hősei hippiparódia, amely ugyan azóta is fogalom az értő közönség körében, mégsem ingerelt senkit arra, hogy olivazöld M2A1-félhernyótalpast barkácsoljon a sufniban. Megjelenésük a kései 90-es/korai 2000-es évekre tehető -tehát szinte kivétel nélkül a fiatalabb korosztály képviselői - főleg az ekkortájt tért hódító mozgóképes anyag hatására. Ryan közlegény, Elitalakulat, illetve a kortárs Pacific, na ezek aztán megmutatták milyen az igazi háború, kevés vagy semmi nyál, színtiszta naturalizmus. Ezért elsősorban a humán oldal, az emberek érdeklik, bár az M1-es Garandnak tárürítéskor nagyon menő hangja van, meg kell hagyni ez még neki is tetszik.

Aki 39-45 között nem veszített legalább egymillió embert, azt nem is tekintik hadviselő félnek. A német vonallal ellentétben itt nem válik ketté a szláv harcmodor és a kommunista eszmerendszer rajongóinak tábora, hiszen a szovjetmániások nagy része gyakoroló kommunista, de legalább szocialista is egyben. Legharcosabb rétegük a szanyihívő újlipótvárosiak közül kerül ki, ők katyusa-zárótüzet zúdítanak mindenkire, aki csak egy rossz szót is mer szólni imádott kedvenceikre. Vannak azért köztük, akik tényleg nem felszabadulásként élhették meg az első vöröskatona felbukkanását a VII. kerület környékén, őket már érdemesebb óvatosan provokálni. Szlávos könnyedséggel és nagyvonalúsággal nem nagyon érdeklik a pontos számok, csak a nagyvonalak. A saját élőerőt bármiféle okból kímélni szerinte felér a gyávasággal. A nyugati szövetségesek részvételét, pláne a szovjeteknek nyújtott segítségüket igyekszik a Szovjet Tudományos Akadémiánál is jobban elbagatellizálni. 

Akármikor ülünk le vele komolyabban beszélgetni a témáról, pillanatokon belül előkerül valami kis itóka, ami csak fokozza a belőle áradó, alapjáraton is meglevő elbaszott baloldaliságot. Legjobban az óralopás/nemierőszak témakörrel lehet zavarba hozni, de valószínűleg hamar elkeni a témát egy-két "ez hungarista szöveg" megjegyzés segítségével.

A szovjetrajongók irreguláris zagytározója. A marxista eszmerendszert teljesen magáévá tette, de az államszocialista keretek – így a Magyar Néphadsereg is – világ életében taszították ostoba hagymázaikkal. A rend iránti totális megvetése különféle hegyi és mocsári útonállók ajnározásában csúcsosodik ki. A jóval népszerűbb hegyi verziót (jugoszláv) kedvelők száma igen magas. Az egyéniséget meggyilkoló vigyázzállás-gyakrolást és alakizást itt felváltja az önfeledt kőborogatás a völgyben elhaladó fasisztákra. A hippi létformát tovább erősíti az ápolatlan haj és arcszőrzet, a mértéktelen alkoholfogyasztás és a vele járó ordenáré balkáni csujjogatás. A jóval elbaszottabb mocsári fanatikusok inkább az orosz kultúrkörre jellemző személyi kultuszban élik ki magukat (Zója Kozmogyenszkája). Hogy ne csak a bolsevistáké legyen a világ, kakukktojásként ez az egyetlen terület, ahol nagy számban találkozhatunk hölgyekkel is, hiszen bizonyos bölcsész-picsakörökben a mai napig sikkesnek számít a „Vive la Resistance” használata, nagyvonalúan szemet hunyva azon kellemetlen történelmi tény felett, hogy a németek által megszállt Franciahonban bizony a fasiszta jellegű szervezetek támogatása sokszorosa volt az ellenállásénak. Ritkább esetben előfordulhat az olasz partizánok imádata is, de ez szerencsére nem túl gyakori betegség.

Ezek az örök lázadó rétegek azok, amik kritikátlanul elhiszik és terjesztik, hogy a partizánok igenis komoly szerepet játszottak a háborúban, a rájuk küldött partizánvadászok pedig egytől egyig háborús bűnösök. Ne nagyon próbáljunk érvelni tévtanaikkal szemben, hiszen már gyerekként is teljes szívből drukkoltak az indiánoknak a fehér ember ellenében.

Se kedvenc hadserege, se kedvenc hadvezére nincs. Őt kizárólag csak a különlegességek érdeklik, minél nagyobb hülyeség, annál jobb. Hadosztályból a Liebstandarte gagyi, csakis Dirlewanger, azok aztán igazi állatok voltak. A Bismarck kicsi, a Yamato, na az csatahajó volt a javából. Tankból Tigris helyett Maus, lövegből Dora, repülőből a szovjet lánctalpas, vagy a kétfedelű sugárhajtású, bár az amcsik is 75-ös ágyút raktak egy B-25-ösbe, az is poén. A németek vereségét igazából azért fájlalja, mert így nem épülhetett meg Germánia világváros ékes kupolája, viszont örömmel veszi, hogy a Bundeswehr még mindig SS álcázópöttyösben nyomja. Legnagyobb bánatára a harcmodor jellegéből adódóan ismert kamikázepilóták nincsenek, pedig tuti kiposzterezné velük a gyerekszobát.

Az anekdotamániás amatőr politikatörténész talán mind közül a legkártékonyabb alfaj, hiszen a leggörcsösebben szeretne okosakat mondani, mégis túl hülye bármiféle technikai részlet megértéséhez, fingja sincs róla, mi az a bruttóregisztertonna, és életében nem vett mégcsak légpuskát sem a kezébe. Elbaszott kényszerpacifizmusa ellenére már kora-gyermekkorától frusztrálta a menőbb gyerekek tájékozottsága, így a témakör humán oldalát becélozva igyekezett néhány csattanósnak hangzó rövid történetet beszúrni a két szebb, nagyobb, erősebb és szőkébb osztálytárs páncélvastagság-vitájába. Természetesen a szenilis vén barom Roosevelt, az elhízott alkoholista Churchill és a többi pökhendi drogos jópofáskodása egyáltalán nem tűnik jópofának Michael Wittmann, Günther Prien meg Hans-Joachim Marseille mellett, így a várt siker helyett csak lesajnáló pillantásokban lehet része alsó tagozat végétől egészen a töriérettségiig.

Végül de nem utolsósorban következzen a legdurvább fajta, az igazi ínyenc. Habár a világháború szóból mindenki a másodikra asszociál, ne feledjük, hogy bizony volt egy első is, ami érthetetlen okból nem örvend túl nagy népszerűségnek. Az ezredes viszont értő hadtörténészként – és militarista állatként – imádja ezt a korszakot, hiszen a hadműveletek részletkérdései mellett végre kialakulhatott a tökéletes társadalom, ahol a napjainkban agyondédelgett civil szféra végre az azt megillető helyre került. Nők két 12 órás műszakban valami sötét és mocskos lőszergyár mélyén, pont annyi szál répáért, hogy se ők se a büdös kölkeik ne haljanak éhen. A férfiak a hadsereg kötelékében valami elbaszott frontszakaszon, látszólag teljesen értelmetlen harcokra kényszerítve. Az emberi faj elitje – a tiszt – viszont végre érdemei alapján részesedik a világ javaiból. A közigazgatást és az igazságszolgáltatást teljesen katonai kézbe adva végre REND uralkodik, hiszen valamennyi radar ellen tüntető nagypofájú olyan hadbíróságok elé kerül, ahol statáriális agyonlövésen és felmentésen kívül más ítélet nem születhet, valamint az ügyész és a bíró egy személy, lehetőleg ezredesi rendfokozatban. A sok baszatlan vénasszony nagy része amúgy is elpusztul az első néhány világháborús tél folyamán, de ha túl is éli az éhezést, arra bizonyosan nem jut már energiája, hogy felcsoszogjon a lefoglalt luxushotelek felsőbb emeleteire, ahol zártkörű tiszti értekezleteken a katonai szakemberek dögösebbnél dögösebb kurvák köldökéből szürcsölik ki a méregdrága francia pezsgőt.