Na, te is már lassan harmincéves leszel, Kendécske. Hogy elszalad az élet, fel se tűnik... Ugye, milyen nehéz felnőttnek lenni? Ugye milyen nehéz, hogy nincs ott folyton az Anya meg az Apa, hogy segítsen? De jó is volt gondtalanul élni, csodálni a nagyokat, a felnőtteket, óvnak-védenek a szülők...

Olyan boldog gyermekkorom volt... heten voltunk testvérek egy nyárikonyhában - a házban éltek még rajtunk kívül a nagyszüleink, az unokatestvéreink, mindenki. Nyomorogtunk, de összetartottunk - beszélgettünk, játszottunk, rengeteget meséltünk egymásnak. Csodálatos hangulata volt a nagy családnak. Tudod, régen nem úgy volt, mint manapság, hogy egy vagy két gyereket vállaltak, mert hogy féltették az életszínvonalukat, meg hogy előbb legyen lakás meg ház... nem, jött a gyerek, és bizony ha csak egy szobában éltek addig tízen, akkor lettek tizenegyen. Karácsonykor éjszaka lopództunk oda a karácsonyfához, hogy lecsenjük róla a szaloncukrot, de az is csak valami széndarab volt ott belecsomagolva vagy fagolyó.

Tudod, nem volt semmink, de boldogok voltunk. Az még az igazi boldogság volt! Az az őszinte öröm az arcunkon, ha kaptunk néha-néha egy szem csokoládét vagy egy kis törökmézet a vásárból! Csibészkedtünk is persze rendesen - egyszer felgyújtottuk a szalmaboglyát az udvaron, hát apánk a derékszíjával esett nekünk, de a csattos végivel. Üvöltöttünk a fájdalomtól, teli voltunk kék-zöld foltokkal, de azt mondom, megérdemeltük. Tanultunk belőle egy életre.

Aztán az elemiben a papok, te... a legkegyetlenebbnek, a Neuwirth atyának ilyen vastag bambuszpálcája volt, de nem egy - egész készlete volt! Emlékszem a mái napig, ahogy méltóságteljesen elővette a pálcakészletet egy ilyen finom, fekete - belül vörösen kárpitozott - hosszú bőrtokból, és ott sorakoztak benne a pálcák: vékonyabbtól a vastagabbig. A vékonyabbik az csak csípett. De tudod, a vastagabbik az kegyetlenül ütött, beléd hasított valami pokoli fájdalom minden ütésnél - ilyen lüktető, ujjnyi véres hurkákat hagyott rajtad. Ott volt az osztályomban az Adamecz Imi, kis izgága, szeplős tót gyerek volt. Grimaszolt egyet a Neuwirth atyának - hát az csak levette lassan a szemüvegét és letette a tanári asztalra - emlékszem, szarvasbőrrel meg alkoholos oldattal tisztogatta állandóan: mindig kristálytiszta volt a lencséje, egy porszem vagy maszat nem sok, annyi nem volt rajta -, és kihívta magához az Imit a katedrára. Te, azt a szerencsétlen gyereket úgy megruházta a vastag nádpálcával, hogy az ott menten maga alá hugyozott - pedig már nem volt egy taknyos kölyök.

És aztán felnőttem... mennyivel szebb volt gyereknek lenni, boldognak lenni. Pedig hogy fogadkoztam folyton, hogy ha majd egyszer felnőtt leszek..! Akkor mennyivel jobb lesz minden! És hogy mennyire másképp fogok mindent csinálni, mint az én szüleim, hogy én majd viszem valamire - autóm lesz, gazdag leszek, híres leszek..!

Úgyhogy mi Anyádéknak mindent megadtunk, csak hogy ők ne szenvedjenek hiányt semmiben. Volt, hogy a szájunktól vontuk meg a falatot, csak hogy nekik jusson farsangi bálra meg osztálypénzre. Ők megkapták a cserkészkolbászt meg a téliszalámit a testvérekkel, mi meg Nagyanyáddal szerényen az avas császárszalonnából kanyarítottunk magunknak egy kevéskét. Csak hogy tudjanak tanulni, hogy vigyék valamire. Ezért dolgoztam két-három műszakban nem egyszer, hogy ők le tudjanak érettségizni.

Nehéz volt sokszor - de tudod, abban sokat szidott rendszerben mégiscsak ott volt a létbiztonság. Hogy tudtad, hogy nem adják el a fejed fölül a gyárat, hogy lesz másnap is munkád. És teljesen normális volt, hogy elmész egy helyre dolgozni ipari tanulóként, és ugyanabból  munkakörből mégy nyugdíjba majd ötven évvel később.

De már soha nem lesz ugyanolyan az ember. Önfeledten játszani az árokparton, ürgét önteni, galambfiókát fogni, békát fújni, szöcskét enni, szőrén megülni a lovat, váz alatt biciklizni, mezitláb focizni a tarlón... Akkor még igazi játékok voltak: egy kicsorbult fakockával napokig el tudtam pepecselni a sarokban, a tükrökért, prizmákért pedig szabályos csatákat vívtunk a haverekkel. És olvastunk! Rengeteget. Szinte faltam a betűket, belefeledkeztem a betűkbe, szívtam magamba a tudást, az irodalmat. Te szoktál olvasni? Nagy hiba. Sajnos ma már nem szokás olvasni, pedig a könyvek igazi kincseket rejtenek magukba... Az én szemem is azért romlott így el, mert a dunna alatt olvastam zseblámpával a Twist Olivért meg A rejtelmes szigetet...

Látod, neked is milyen jó volt kisgyereknek? Nem volt gondod semmire. Csak tanulnod kellett, nem volt más dolgod. Ugye visszavágysz néha abba a csodavilágba? Mostanra meg nem maradt más, csak a mókuskerék... a küzdés, a munkás világ - napról napra, hónapról hónapra élni... önmagunk felelünk tetteinkért, nekünk kell gondoskodni saját magunkról... bizony nehéz.