A hiénák csak erre vártak. Lesik, szinte scrutinize-olják a híreket - és ahogy történik valami, lecsapnak. Falkában, előre, a tények és a háttér ismerete nélkül - elég, ha a gyanú felmerül -, a feleket meg nem hallgatva, azonnal ítélkeznek. Megmondják, ki a tettes, kik a tettesek: halált követelnek, bosszút, vendettát, megtorlást, napalmot, transzfert, kitelepítést - de gyűlöletüknek egyes-egyedül igazolást keresnek, és nem igazságot.

Ne tagadjuk: tragédiák, balesetek történnek. Bűncselekményeket elkövet magyar és nem magyar állampolgár: előre megfontoltan, nyereségvágyból, hirtelen felindulásból, szerelemféltésből - alkohol hatására vagy gondatlanságból. Ez így van, mióta világ a világ. De ez miatt egy teljes népcsoportot bűnbaknak kikiáltani, likvidálásukra buzdítani, éppen eleget szenvedett magyar nemzettársaink kiszolgáltatottságát kihasználva azonnal uszítani?

Mert én nem egy vérszomjas, gyilkos tinédzsert látok.

Én csak egy szomorú kisfiút látok, aki nagyon szeretné, ha szeretnék. Akire nem figyeltek oda a szülei eléggé. Aki - a többségi társadalom hibájából - nem kaphatta meg az ínycsiklandó Milka csokoládét húsvétkor, míg osztálytársai direkt őt cukkolva harapdálták a joghurtos Schogettent. Amíg a többiek a zsebpénzből vett húszezres Buffalo-cipőkben és iPhone-okkal villogtak, ő mástól volt kénytelen csenni vagy kölcsönözni. Nem volt más választása. Aki mellé nem akart senki odaülni az osztálykiránduláson, akinek az iskolai ünnepségen nem akarta senki megfogni a kezét. Mert a fellengzős osztálytárs ezt hozta otthonról. A gyűlöletet, a lenézést, az előítéleteket.

Mert kedves magyar Nemzettársaim, azt a kést nem ez a szomorú, megannyiszor kicsúfolt kisfiú fogta, hanem te és én. Mindannyian.

Mert mindannyian hibások vagyunk, hogy idáig jutott a társadalom. Hogy egy lépten-nyomon megalázott, kisemmizett, kirekesztett közösség utolsó elkeseredésében, félelmében fegyvert ragad. Igen, mint oly' sokszor a világtörténelem folyamán. Ahogy mi is megannyiszor a fegyveres ellenállást választottuk, mint utolsó fogódzót - emlékszünk még? Egy pillanatra képzeljük csak bele magunkat a másik helyébe! Mit gondolhattak rólunk vajon az oszmánok, a Habsburgok vagy éppen az oroszok, amikor itt karddal, szuronnyal, majd molotov-koktéllal találták magukat szemben?

A mi dolgunk és felelősségünk hát, kedves magyar Nemzettársam, hogy a szomorú kisfiút  és a megszeppent szülőket megvigasztaljuk, felemeljük. Hogy olyan életkörülményeket, olyan lehetőségeket és türelmet biztosíthassunk neki, hogy ilyen ne fordulhasson elő még egyszer.

Hogy sportolóinknak tanítsuk meg: az átlagon felüli erővel és képességekkel bizony átlagon felüli felelősség is jár. Alázatot kell tanulnunk. Első lecke: meg kell tanulnunk bölcsen félreállni, elszaladni. Ha cigarettát kérnek, előzékenyen adni és nem grimaszolni mellé. Hogy nem élhetünk vissza testi fölényünkkel, mert az események láncolata megjósolhatatlan fordulatot vehet. Az önuralom a bölcsek kiváltsága.

Mert előkerülhet a semmiből az a bizonyos kés, és akkor már késő azon lamentálni, hogy ki kezdte... 

Jól fontoljuk meg, drága Barátaim.