Üdv,

Ezt dobtam össze ma délután munka helyett, mert ilyen még nem volt.

Ha nem teszitek ki, beégek az öcsém előtt, szóval előre is kösz. /Ez eleddig a legszebb kérés, amit valaha kaptunk. - M.T./

Sadwick

 

Modoros forgatás

Gyönyörű fővárosunk utcáit járva gyakran tapasztalhatjuk (főleg éjjelente), hogy ki kell kerülnünk egy-egy filmforgatás miatt lezárt utcát, háztömböt. Nyilván mindenki fantáziáját megragadta már az ott dolgozó filmesek művészi, bohém világa, hogy milyen jó is lehet ilyen munkával milliókat szórakoztatni és egyben pénzt keresni. Az alábbi szösszenetben próbálom elmesélni forgatásos tapasztalataimat.

A neves magyar filmes testvérpár - a Schlecht-ikrek - forgatja legújabb D-com reklámját, a helyszín az Andrássy út egyik kávézója, hajnali fél 4, forgatási szünet. A külső szemlélő számára – ha túljut a forgatási hierarchia legeslegaljának számító biztonsági őrökön (kehes alkesz ötvenesek és fiatal suttyó gyúrósok) – a legkönnyebben elkülöníthető csoport a jobbágyság helyi megfelelője, azaz a statiszták. A szürke, teljesen vegyes összetételű tömeg csendben fogyasztja a catering-cég által biztosított zsíros kenyeret. Vannak itt ráérő kisnyugdíjasok, egyetemisták, vidéki, a nagy alkalomra ünneplőbe öltözött középkorú párok – pár ezer forintért vannak itt 12 órán keresztül, így a kezdeti lelkesedés (benne leszek a fimbe’!) már jóval alábbhagyott. A (büdös és szakadt) jelmezt viselők kényszeresen fényképezik egymást a telefonjaikkal, persze csak rejtve, nehogy a biztonságiak aztán kitöröltessék velük a homályos képeket. A statisztériát ambivalens viszony fűzi a felettük állókhoz, azaz mindenki máshoz; egyrészt gyűlölik a kevés pénzt, az ugráltatást, a több órás üresjáratokat, az izzadtságszagú öltözőként szolgáló Ikarust, de egyben fel is néznek a velük dolgozó művészekre. Ha nagyon igyekeznek, egyszer majd belőlük is kiemelt statiszta lehet – azaz 30.000 forintért röhögtethetik ki magukat a főszereplő háta mögül kitekintő jelmezes idiótaként.

A középosztályba tartozók széles rétege szakemberek színes forgatagát öleli fel. Ide tartoznak a szinte mindenki által utált, statisztahajcsárként vagy kávéfőzésre alkalmazott ilyen-olyan asszisztensek (filmes főiskolákról, valakinek a haveri köréből) akik – amellett hogy igen szép gázsit tesznek zsebre baráti alapon – szinte semmit nem értenek a szakmához, viszont előszeretettel alkalmazzák romkocsmázáskor az ilyen frázisokat: „…a múltkor, amikor a Hauabbal forgattuk azt a jelenetet, és az a balfasz statiszta mindig fellökte a statívomat…” Természetesen csakis a profik által hordott ruházatot (North Face) viselik, feltűnő „staff” kártyával, esetenként más modoros kiegészítőkkel, pl. gigantikus Canon/Nikon, mert persze kellenek a művészi „still”-ek a reklámanyaghoz (meg menőzésből a saját Facebookra).

Más alkategória az általában nő/meleg jelmezes-, sminkes-, fodrász-, stylistcsoport. Nem ritkán a modoros indie lányok közül kerülnek ki, ennek megfelelően erőltetett flegmasággal kávézgatnak vagy hatalmas dobozaikban turkálnak, kivéve ha épp a főszereplőt, Lencsényi Márkot, a Kulán együttes frontemberét designolják/sminkelik/öltöztetik nagy odaadással. Alapfelszerelésükbe tartozik a vastag, fekete keretes szemüveg meg az összes hipszterkellék, ami most éppen menő, de fél óra múlva már uncool, ahogy Veszedelmes Ádám mondaná.

A fenti két csoporttól teljesen elüt az öreg szakikat tartalmazó műszaki középosztály. Az eleve lepukkant ötvenes világosítók, szerelők, elektromosok külsején még a szokásosnál is mélyebb nyomot hagyott a sok éjszakázás; jól látható és érezhető nikotin/alkoholfüggőség, ezeréves munkásruházat, ápolatlan haj és fogak, kéjes pillantások a dögösebb öltöztetők, színésznők felé. Sztoikus profizmussal kezelnek bármilyen problémát, oktatva közben az ifjabb segéderőket: „Bélám bazmeg, ha még egyszer olyan közel állsz ahhoz az 5000 Wattoshoz azt’ kigyullad a hajad, baszhatod!”

Az arisztokrácia: a rendező, az operatőr, a főszereplők és néha a forgatásra ki-kilátogató pénzeszsák, aki ezt az egészet finanszírozta. Mindenkinek külön kocsi, külön WC, külön szék, külön kaviáros szendvics. (Miért, mit gondoltatok, mi került ezen a 20 másodpercen 50 millióba?) Általában az idejük nagy részét különböző monitorok bámulásával töltik, a néppel nem kommunikálnak csak asszisztenseik vagy tolmácsaik révén. Munkastílusuk elsősorban személyiségüktől függ, de ez reggel hatkor - amikor már mindenki csak a végszót várja, de még akkor is felvesszük ezt a 2 másodpercet, mert az előbb nem jött teljesen át – már nem nagyon számít. Szerencsére a feljövő nap lassan elrontja a fényeket… „Mindenkit várunk este hatkor ugyanitt, a statiszták mindenképp sötét, egyszínű ruhában jöjjenek!”

P.S.: És végül Tibi kedvence: a reklámzene-szerző (itt már volt szó róluk érintőlegesen). Az amúgy is súlyosan incesztált popszakma legszerencsésebbjei kerülnek a keresett művészek közé, hihetetlen pénzeket összeszedve ezzel. Szereplés, hakni, celebesedés szükségtelen.Természetesen rájuk csak úgy néznek a rokonok, mint a gazdag fiatalra - nem fogják fel, mennyire keményen megdolgoztak ezért...