Tibikém!

Az előzőek is jók voltak az én tollamból, de ez?! Pulitzer-díj bazze, Pulitzer-díj! Ezt hozd le aranyapám! :)))

balage_81

A haver, aki nem akar hazamenni

Általánosban:

Nekem van C64-em, neki még nincs. Csodálja. Nagy szó, van a karatés játék meg a flipper. Hatalmasat alkot vele. Jó fej vagyok - azt hiszem, hogy a barátom, elhívom, játsszunk együtt a flipperrel. Átjön iskola után. Táska lerak, C64-re rátelepszik. Még csak 8 éves vagyok, de már gyanakszom, rossz üzletet csináltam. Tanulni nem lehet tőle, a lecke nem fontos, szarik ő úgyis mindenre. Később kiderül, a szülei szarul élnek, pont tesznek a gyerekre is, még hogy lecke! Apu meg anyu 7-ig haza se ér. Szóval nálunk van és „alkot”: vagyis szarrá üti a karácsonyra kapott, féltett gépem.

Ugyenez elképzelhető NSZK-ból vásárolt, kormányos autós játékkal. Imádja, le sem száll róla. És még szarik is nálunk (pedig az már gyerekként is zavar). Másnap a suliban ezzel köszönt, hogy akkor ma is feljönne. Őőőő, kifogást találok, sok a leckém, anyu haragudni fog, ha még egy hármast hozok bioszból. Világos, hogy nem akarom felhívni többet, de alapvetően retardált, tovább próbálkozik. Párszor még leszerelem, aztán alsóban már más osztályba kerül, szétmegyünk, nyolcadikig csak a folyosón látom, messze elkerülöm.

Továbbra is furcsa gyerek, de iskola végeztével szerencsére nem hallok róla. Mostanában rendszergazda lehet egy multinál. Csaja van, a stílusa továbbra is idegesítő, sokan kerülik felnőttként is, de beilleszkedett, elvan. Nemsokára megnősül, a menyasszonya egy nem túl értelmes, csendes lány.

Középiskolában:

Te Jocó, hallom, hogy milyen jó géped van, próbáljuk már ki! Nem csak a gépem, a nővérem is ki akarja próbálni. Meg a fater autóját. Meg mutassam meg a féltve őrzött cédéimet. Meg a Bburago kocsikat, mindent. Semmit sem hagy ki, mindenhez hozzányúl. Ő is használja a vécénket, még a parfümöt is magára fújja titokban. „Kaja van?” – hangos felkiáltással jelzi, hogy neki már enni kéne, ha vendégségben van gazdagéknál, persze, hogy nem hagyja ki az ingyen kaját. Este 8-ig ott lóg, anyám szól neki, hogy indulni kéne, az egész család zavarban van, a bunkó csak nehezen megy már el. Megfogadom: többet ezt a gyereket sehová nem hívom, a buszon is kerülöm, ha meglát. 

Érettségi után – már ha sikerül neki – soha többet nem hallok róla, talán mobilokkal csencsel valahol, de szerencsére oda engem nem visz az utam.

Főiskola:

Itt már jobb arcok vannak, csak nem értik, órák után miért akarnék egy kis nyugalmat. Mert hát együtt tanulni a szociológiát az hatalmas buli. Ez praktikusan annyit jelent, ők sört kérnek és finganának nálunk, én meg magyarázzam el Max Weber bürokrácia-elméletét. Kétezres évek eleje, ekkor már bőrkanapéra is telik, mutteréknak bejött a 90-es évek. Ez a típus nehezebben viseli, ha kizárod az életedből, neki csak poén az egész főiskola, te hiába akarsz a megszokott módon élni, ő jobban tudja mi kell neked, vagyis buli, nők, szard le a tanulást, lesz még időd bepótolni, messze a vizsga! Aztán persze, ha lekoptattad, mindennek elmond a többiek előtt, a csajok nem értik, a fiúk nem értik, te vagy a rossz arc, bulizni se hívnak, ha tehetné, az összes jó partiból kizárna, csak mert nem akartad az unalmát űzni egyszer azzal, hogy felengeded a családi kéglibe.

Munkahely:

Ez a típus inkább ebédszünetben támad, megveregeti a válladat, odaül, hiába kerülöd a tekintetét, úgyis megtalál. Lerázni nem lehet, a lányok sikeresen koptatták, a multis klikk nem kér belőle, rád marad a feladat, hogy szórakoztasd, amíg a törökből hozott kajád ennéd. Abban reménykedsz, nem neked kell összeveszned vele, úgysem értené, duzzogna és a bosszún járna az esze. Inkább hagyod, ronda dolog, de várod, hogy kirúgják, hátha akkor egy megjátszott mosoly kíséretében kívánhatsz neki sok szerencsét, miközben egyetértően szidalmazod vele a vezetőséget – "ezek ugyanis semmihez sem értenek, nem becsülik meg a jó szakembert, aki már 7 éve húzza nekik ugyanabban a pozícióban".

Meglapogatjátok egymás vállát, ő még megjegyzi, hogy azért majd sörözni be kéne ülni valamikor. Zavarban vagy, nem tudsz mit mondani, nője nincs, a melóból kirúgták, tudod, hogy soha nem lesznek barátai és állást sem fog találni.

Megértően bíztatod, „hát persze Zolikám, összehozzuk majd”, aztán kapcsolsz és hozzáteszed: „csak hát tudod most költöztünk, annyi a dolog mostanában, a barátnőm is államvizsgázik, meg a kutya is beteg, de figyelj, mihelyt lehet, megcsináljuk, na mi is a számod pajtás, még a régi? Oké, akkor semmi gáz nem lesz, fel a fejjel, majd kereslek – és kezet rázol vele”.

Kicsit sajnálod őt, bánod, hogy így lett vége, jó gyerek volt ez, csak hát ki segített volna rajta? Pár nap múlva, ahogy enyhül a bűntudat, azért ráeszmélsz, hogy mégis jobb nélküle. Pár e-mailt azért még dob, megszidja a többieket, belsős infókat kér, finoman hárítasz, nem akarsz bajba kerülni miatta, majd a telefont nem veszed fel, és már az e-mailekre sem válaszolsz. Hát igen, elfoglalt vagy, mindent megtettél, most már helyt kell állnia.

Megkönnyebbülsz, megszabadultál tőle, most két hónapig nyugi van, amíg valaki más be nem talál. Aztán átgondolod, hány ilyennel hozott össze a sors kölyökkorod óta, és jó szívvel konstatálod: idegesítő gyökerek mindenhol vannak, de legalább már senki se szarik nálatok.