Ha kell, ha nem. Kiegészítésképp a legutolsó (A magyar rocklegenda) poszthoz.

Üdv:
heki

Kis generációs visszaemlékezés a vérbő 80-as évekre

Interjú Pohlik Károllyal

- Zenekarotok, a DGZ, (Dunapentelei Gitárzenekar) a 80-as évek non-mainstream, alternatív rock-kultúrájának meghatározó része. Hogy jött létre a zenekar?

- Ja, hát lehet. Akkoriban a Kassákban forgolódtunk, ott volt Pubi kidobó, Egon meg csapos, én magam meg Péternek segítettem angolból, akkor írta a diplomáját. Egyik nap szóba elegyedtem Pubival, mondtam, hogy nekem vannak szövegeim. Mondta, hogy akkor alakítsunk együttest, mert biztos jó lesz. Mondtam Pubinak, hogy én nem tudok énekelni, erre ő megnyugtatott, hogy ő sem gitározni.

Így hát összejöttünk. Első próbatermünk a Szikvíz Szakszervezet pincéjében volt - köszönhetően Samunak, a dobosnak, kinek faterja ott volt portás. Mondhatnám, hogy nincsenek véletlenek. Ez valahogy jelképes.

Négyen voltunk, ja nem, öten, mert Zsöci is ott volt, persze ő később úgymond átlényegült, megtért, le is tagadja ezeket az éveket. Persze gyerekkori haverom, Maci is jött a zenekarba. Egy áldott jó ember volt. Macival már gyermekkorunkban is barátok voltunk, együtt voltunk a játszótéren, később a gimiben is, és már akkor együtt írtunk szövegeket. Ezeket a szövegeket a gimi WC-jének falára írtuk fel. Nagy sikerünk volt. Gondoltunk, csinálunk egy irodalmi színpadot.

Aztán jött 80, én meg apámtól (ki külkeres volt) kaptam egy Sex Pistols-lemezt. Meghallgattam, és tudtam, hogy ez a jövő.

- Punk lettél?

- Punk, persze mi pÁnknak írtuk, mert így irodalmibb. Befestettem a hajam zöldre, Maci meg pirosra, és mi lettünk a Kiegészítő Színek a gimiben. Kéttagú zenekar voltunk, kölcsönhangszerekkel. Szörnyűek lehettünk. De szerettek minket. Sikerünk volt. Aztán a gimi után én jelentkeztem a Képzőre, aztán otthagytam, akárcsak Maci a bölcsészkart, mert rájöttem, hogy nem nekem való.

"El van baszva
Kurvára el van baszva,
Kedvesem, így maradsz
Hátrahagyatva"

(DGZ: Ez az az ország)

- Mikor jött a képbe Zsófi?

- Zsófi kurva jó nő volt, általában nem beszélt senkivel, és ez a titokzatosság nagyon megfogott minket, persze én is, meg Zsüci is szerettünk volna vele járni, de soha nem mondott semmit. Ahol megjelent, szótlanságával, vagy éppen pár mondatnyi sajátos, affektáló hangjával, ott rögtön, hogy úgy mondjam, a kozmosz csendjét verték a pofánkba. Szuggesztív előadó volt. Kiment a színpadra, és megállt, fölfelé nézett, nem szólt semmit, abban a pillanatban a közönség az övé volt.

Szóval egyszer letévedt a Szikvíz próbaterembe. Én kezébe nyomtam szövegemet ("Mit hátrahagyok, a tiétek, mit elvittem, nem a tiétek") és elkezdett énekelni. Nem mondhatnám, hogy képzett hang volt. De becsatlakoztunk, Pubi akkordokkal, én meg extrém zajokkal, és akkor ott valami történt. Éreztük, hogy megvan. Megvolt. Aztán 81-ban a Katlanban adtunk egy koncertet, 43 fizető nézővel. Aztán a következő koncerten 1300-an voltak. Valahogy terjedt a hírünk. Aztán így megindult a szekér.

Zsófi aztán 85-ig énekelt velünk, aztán akkor Pubival összejött, és én éreztem, hogy ennek vége lesz. Nem tudtam milyen módon, de éreztem, hogy ez így kifújt.

"Fogjuk meg a végén
Legyünk kezdetlegesek
Ha már nincs remény
Ha már nincs remény
Keményen, mint nemecsek,
Kezdő fatalisták a város közepén
Térdelünk a mások köpetén"

(DGZ: Fogjuk meg)

 

- Pedig akkor lettetek országos hírűek...

- Lehet. Köszönhető ez persze a kaziknak is, amiket a magunk szórakoztatására vettünk fel Maci otthonában. Egyszer történt, hogy Maci felesége meg gyereke sírtak, mert mindig ott próbáltunk. Felvettük a sírásukat, és erre írtam egy szöveget, Maci játszotta a basszust, én rákántáltam, Samu pedig a lábasokat ütötte valami tompa tárggyal, azt hiszem poroló volt. Ez volt a Májkl, McDöglesz c. szám. Ha lehet ezt mondani, legnagyobb slágerünk lett, a magunk akaratán kívül. Kazettánkat először tíz példányban adtuk oda a barátainknak, akik szorgalmasan másolták. Ősszel már ezt a számot minden koncerten el kellett játszanunk.

De a próbák nem úgy zajlottak, mint régebben. Valaminek vége volt. Akkor Zsófi, Pubi meg Péter megalakította a Shitet, mi meg gitárost kerestünk. ekkor jött a képbe Dali, az Ergonómia gitárosa. Átjött hozzánk. Dali gitározása új színt jelentett az együttesben, akkor írtam a Rábaszol úgyis számot. Dali egészen másképp közeledett a zenénkhez, mint Pubi. A gitárján hat húr vot, ez teljesen szokatlan volt nekünk.

Aztán nemsokkal ezután jött le az FMK-ba Vlasik, aki akkor fejezte be a jazz-tanszakot, és teljesen elképedt. Nagyon tetszett neki, amit csináltunk. Ő eddig még ilyen zenét nem hallott, mondta. Így csatlakozott hozzánk, így billentyűsünk is itt lett. Vlasik konzervatóriumi ízlése rányomat a bélyegét a zeneiségre, mondhatnám a szöveg mellett a zene is fontossá vált, egy csomó akkordot mutatott, amit mi egyébként nem tudtunk volna kiszenvedni magunkból.

Ez volt a New Classic DGZ, hatan jártuk az országot, 87-ig. Köszönhetően Vlasiknak, no meg igényes zenénknek, 86-ban fel tudtuk venni a H/i/ány c. lemezünket.

- Ezt zúzta be végül a MHV?

- Igen. Némely szöveg kiverte a biztosítékot.

- Ekkor történt Maci disszidálása..

- Hát igen. Maci kiugrott, vitte magával a basszusgitárját is. Zsófi meg otthagyta Pubit, és összeállt Vlasikkal. Így Zsófi lett a basszusgitáros. De ez már a dolog lecsengése. A meg nem jelent lemezünk rossz hírt keltett bizonyos körökben, egyre kevesebbet jártuk az országot.

- Ekkor keresett meg titeket Fridman Laci?

- Igen, Fridman ekkor végezte el végre a filmrendezői szakot, miután a Képzőt otthagyta, és a vizsgafilmjét, úgy döntött, hogy rólunk forgatja. Pont forgatás közben történtek bizonyos dolgok, Maci disszidálása, Zsöci megtérése. Fridman kurvára örült, hogy izgalmas lesz a filmje, én kevésbé.

- És aztán?

- És aztán… A rendszerváltozás után döntöttem. Hagyom a szarba az egészet. Ez már rég nem rakenról. Kimentem Berlinbe. Most is ott élek, néha hazajárok.

- Találkozol a régi barátokkal?

- Nem. Ami elmúlt, elmúlt. Vannak fontosabb dolgok az életben.

- Kézbe veszed néha a gitárt?

- Nem. Minek. A gitárzene halott.