Hartay "hácsé" Csabi a világpolgár író, Vengery István alakja után sem távolodik el a hazai szépirodalom művelőitől: ma az utánpótlással ismerkedünk meg kicsit közelebbről.

Kiss-Moholy Attilát nem kell bemutatni a versszerető közönségnek. Épp csak huszonöt múlt, de máris minden rangos irodalmi folyóiratban találkozhattunk egyéni hangú verseivel. Közölte a Néma Konyha, a Kalitka, a Légáram, a Magyar Terem és a nagy hagyományokkal rendelkező Balkánkeringő is. A Függőhíd főszerkesztője, a Beötlich-díjas Káldy Tibor egyenesen Pálnok Ernő utódjának nevezte Kiss-Moholy Attilát. Idén közreadott első verseskönyve, a Lánctalpas várakozás kedvező kritikai visszhangra talált. A fiatal tehetséggel az Emelvény kávézóban beszélgettünk.

Művészcsaládból származol, édesapád, Kiss-Moholy Dániel, híres fotóművész. Valamint anyai nagyapád a színész, Hollósi Károly. Hogyan hatott gyermekkorodra ez a légkör?

Kedvezően, hiszen a budai lakásunkban sok ismert személyiség megfordult, színészek, festők, írók, filmrendezők. Egész korán belecsöppentem egy olyan világba, ahonnan értékes szellemi táplálékot kaptam, melyet igyekszem hasznosítani, jelen esetben a saját költő világom felépítésében. Gyermekkoromban tudatosan készültem az irodalmi pályára, elsőként a magyar- és világirodalmi ismereteim bővítésére törekedtem, ezáltal könnyebb volt beleszőni elképzeléseimet az irodalmi folyamatok fősodrába. A képszerű gondolkodást, azt hiszem, édesapámtól örököltem. Verseim képi világa nagyban hasonlít az ő általa megjelenített alkotásokra.

Írásaidban gyakran utalsz nagy költő-elődökre, filozófusokra, gondolkodókra. Nem egy művedet ajánlottad Lasterfellnek. Mit jelent számodra egy már lezárt életmű, avagy divatos szóval élve képes vagy-e ”újrahasznosítani” az általad nagyra becsült szerzők egyes írásait?

Lasterfell számomra nem csak példakép, hanem ő „a példa”. A tárgy, mint fogható, nála úgy jelenik meg, hogy az elengedés pillanata éppoly fontos számára, mint a megragadás és a felemelés didaktikája. Ezt a hármasságot próbálom ötvözni műveimben, remélhetőleg, egyre nagyobb sikerrel. Lasterfell azt írta Az űr pajzsa című esszékötetében, hogy a nyelv egy olyan fonat, amelynek minden rostja más hangon zeng, s a rezgések befogadása egyéni kompromisszumok végeredménye. Törekszem rá, hogy a saját „versfonataim” kellőképp kibonthatóvá váljanak az olvasó „kezében”.

...

A többit hácsénál.