Mondjuk ki: no pasarán! Ne törjenek át, de sehova. Mert az az áttörés képletes áttörés is lesz: behatolás a mi életünkbe, a mi Szabadságunkba.

Meddig tűrjük még? Meddig tűrjük, hogy egy erőszakos kisebbség tomboljon egyik legszebb terünkön?

Mikor kaphatja végre vissza a budapesti lakosság a Szabadság teret (leszámítva az amerikai követséget, az más)? Mikor gurulhatnak be újra vidáman tütülő, pöfékelő autók a tévé elé? Mikor ülhetnek újra unatkozó kismamák, éjszaka italozó, muníciójukat a Nádor utcai éjjel-nappaliból szerző kerékpáros huligánok? Nem sajnáljuk a zöldellő füvet, a szöcskéket, a kabócákat, a nyíló kisvirágokat? Miért nem merünk kiállni, és azt kiáltani egyszerre, többmillióan, hogy MIÉNK itt a tér?

Mert mi vagyunk a többség: a csendes többség.

Mert ezeknek mindegy. Nincsenek ám sokan, csak rendkívül szervezettek, agresszívak és hangosak. Mert tudják, hogy most ránk figyel Európa, de az egész világ is. Zsarolhatnak, hiszen védettek. Nem tetszik a rendszer? Tetszettek volna választást nyerni. Már másodjára nem sikerült. Nem tetszik a demokratikus többség véleménye? El is lehet menni máshova: annyi szép, demokratikus ország van! Nyugaton biztos mindenhol jobb, vagy ott a Közel-Keleten, akikkel olyan szívesen barátkoztok... ti tényleg azt hiszitek, hogy ti mindenkinél okosabbak, jobbak, különben vagytok - hogy benneteket mindenféle szerzett jogok illetnek. Dolgoztok ti egyáltalán? Honnan van ennyi időtök? Ki pénzel titeket?

De tudjátok mit? Ne is legyen emlékmű. Nem ér annyit. Okos enged. 

Mert nem volt itt semmiféle megszállás, de felszabadulás sem. Mi igenis kollaboráltunk, tiszta szívből, önként, boldogan. Te is és én is. Fél Budapest partizán volt: felállva tapsoltak és dicsőítették a bölcs vezéreket - aki éppen jött - , és 40 évig boldogan dagonyáztak itt a barakkban - és nem csak az a 800 ezer párttag. Történelemhamisítás, önámítás a négyzeten.

Mert a szegény, örök áldozat magyarokat megint megszállták, mindig csak megszállták...

Béke.

id. Modor Tibor

2006. IX. 18.