Styxx rég nem járt erre, itt volt már az ideje.

Ezt a posztot egyetlen, konkrét személy ihlette. Annak ellenére, hogy az illetőt rokonszenvesnek (és még inkább különösnek) tartom, nem adok róla olyan személyleírást, ami alapján be lehetne azonosítani, hisz ez a blog az egyes embertípusokról (is) szól.

Kétezerben fél éven keresztül egy tanfolyamra jártam, amit a 70-es évek man tartott. Egy késő-ötvenes, kora-hatvanas, teljesen átlagos kinézetű pasas. Semmi hivalkodó, hetvenes évek külcsínét utaló nem volt sem a ruházatában, sem a frizurájában. De - miután kiismertem a stílusát - kiderült, hogy mind a gardróbja (például előszeretettel hordott kockás flanelinget), mind a sérója (enyhén zsíros, és enyhén rendezetlen, dús, fekete, kissé őszes haj) simán beleillett a hetvenes évek stílusába, csak nem a hivalkodó irányzatba. A hivalkodó alatt értsd: ahogyan visszamenőleg felépítünk egy retro-hetvenesévek-enteriőrt. Talán ebben is különbözik egy műmájer retróhaj, fülbemászó, Starsky és Hutch-galléros pincérekkel és erőltetett resti-utánérzettel, egy, a múltból ittfelejtett, autentikus élő kövülettől, mint amilyen mondjuk a Bambi. A pasas nem volt a rendszerváltás vesztese. Ugyan nem gazdagodott meg, de nem is tűnt olyannak, mint akit ez különösebben izgatná. Szakmailag elismerték, ráadásul igen magas pozíciót töltött be. Filléres anyagi gondjai nem voltak, ennek ellenére a viszonylag erős dohányos fószer Szimfóniát szívott.

És mitől 70-es évek man? Nos, előadásai során a példái szinte kivétel nélkül ehhez a korszakhoz köthetők, annak ellenére, hogy nem valamiféle közelmúlt-történet volt a tárgy, hanem az akkori jelen, kétezer. És a kortévesztett példázatai, bármennyire is furcsa, mindennek ellenére működtek. Tucatnyi alkalommal kezdett így magyarázni:

- Nyolcvanezer forintért vettem egy Ladát a Merkuron.

Nagyritkán előfordult, hogy még régebbi korszakból merített példát.

- Elhurcolták a szovjet katonák a második világháború után.

Ennek pedig az az érdekessége, hogy semmiféle politikai töltete nem volt a példának. Se pro ruszki, se kontra. De soha sem mondta volna, hogy orosz katonák, mint szinte bárki más. És a legérdekesebb az, hogy a figuráról azt gondolná az ember: egy megrögzött őskommancs, aki habzó szájjal szidja a jobboldalt, vagy a „Kádár alatt minden jobb volt.” – nosztalgiavonaton döcögve ábrándozik. Nem, és nem valami gyávaság, vagy távolságtartás apropóján (egyébként elég közvetlenül lehetett vele dumálni szünetekben és előadás után), hanem egyszerűen ilyen szakbarbársággal kevert, apolitikus alkatú, idősíktévesztő volt emberünk.

Annak ellenére, hogy értelmes, és a harminc éves fáziskésésű példái ellenére gyakorlatias ember volt, nem csak afféle szobatudós, bizonyos kérdésekben viszont elképesztően kötötte ez a hetvenes évekbe ragadtsága. Például elmesélte, hogy tanácsot kértek tőle egy ingatlan-adásvétellel kapcsolatban, ahol kiderült, hogy a vevők a vételárat részben forintban, részben márkában, részben kárpótlási jegyekben fizették volna ki (speciel ez a kevés, nem hetvenes évekbeli, hanem a kilencvenes évek eleji példái egyike). Ugye minden józanul gondolkodó ember úgy képzelné el, hogy ha már így alakult, akkor ezen ne múljon az ügylet, a teljesítéskori napot úgy kell szervezni, hogy ha az eladónak a teljes vételár forintban kellene, akkor le lehessen zongorázni, hogy ne bukhasson a dolgon, hanem a vevővel közösen váltsák be a valutát, és adják el a kárpótlási jegyeket. Persze nincs olyan eladó, aki kifejezetten örülne egy ilyen felállásnak, de ha más meg nem veszi meg azon az áron, akkor miért ne mehetne így a dolog? A 70-es évek man viszont ezen úgy kiakadt, mintha teszem azt marslakók akartak volna holdkőzettel fizetni. – Micsodaa? Nyugatnémet márkában meg kárpótlási jegyben? Ilyen nincs! Így nem adunk el semmit! Tessék mindent jó magyar forintban, rendesen kifizetni!

Ami még jellemezte a csávót, hogy a mindenféle áltudományos divathumbukon, jingjang, feng-shui meg ezoterikus anyámkínján teljesen kiakadt (mondjuk ezzel speciel osztom a véleményét, ha nem is ennyire sarkosan).

Nem tudom, emlékeztek-e még egy Kömlődi Ferenc nevű figurára? Az ezredforduló tájékán egy jópofa sorozatot írt az Indexen pornótörténetből.

Emellett ez a csávó homlokegyenest ellentétje volt a 70-es évek mannek. Kömlődi, egy kábé ötvenes, nyüzüge, elszállt bölcsész kinézetű, ősz, lófarkas, vasággyal együtt ötvenkilós szunyogcsődör-fazon volt, aki felcsipegetett mindenféle trendi tudást, és egy időben kvázi szakértőként a médiában nagyon felkapták. Pl. kifejtette, hogy ő már csak elektronikus zenét képes hallgatni, mert minden más elavult és untatja. Mindennek ellenére, nem volt egy szívlapát kategória, inkább afféle Sebeők János-típusú, szeretni való gyagya, mert afféle elveszett kis bőcsészként motyogva, pökhendiség nélkül hirdette az igét. Egyszer, a királyi tévén, valami kulturális-tudományos beszélgetős okostojás műsorban is kifejtette, hogy mi vár ránk a jövőben. A nanotechnológia szót kábé olyan gyakorisággal használta, mint részeg szódás a Kúúvaanyád-Ráró!-t. Ráadásul a csávó alá az volt kiírva: Kömlődi Ferenc – Cyberesztéta. Na, a 70-es évek man a következő előadás szünetében ezt így mesélte el:

-Képzeljék, kinyitom a tévét, hát mit látok: Egy beat-figura neve alá ez van kiírva: Cyberesztéta! Mi ez itt, Pirx kapitány? Szááájberesztéta!!!??? Hallottak már ilyet? A pofám leszakad! Úgy felidegesítettem magam, hogy gyorsan ki is mentem a konyhába, a feleségemnek meg mondtam, hogy kapcsoljon át valami Onedin családra, vagy amire akar.

Persze más 70-es évek mannal is összehozott a sors. Gondolom más is járt így. Pont akkoriban elég sokat utaztam a 40-es busszal Budaörsre. Az egyik sofőr következetesen úgy mondta be az állomásneveket, hogy: -Osztyepenkó, Emgétéesz, Tanácsháza.

De ilyen markáns 70-es évek man karakterrel azóta sem találkoztam. Majd ezt követően közel tíz évre rábukkantam a Modoros blogra és rájöttem, hogy engem a rendszerek helyett egyre inkább az emberek érdekelnek.