-Csigazabálók? Ne röhögtess, kérlek. Van egy haverom, aki nagyon komolyan veszi a dolgokat, na ő konkrétan nem ülne le egy franciával egy asztalhoz. Egy ótvar, soviniszta bagázs az egész koholt nemzettudattal, 300 évvel ezelőtt alig beszélt valaki franciául arrafelé, mindenki breton volt meg német meg provanszál meg korzikai. Beolvasztottak mindenkit, na, asszimiláció, ennyi.

-Nagypofájú senkiháziak, te, mesélte nekem a Lajos, az nagyon sokat kamionozott régebben, na, szóval ő járt arrafelé, és ő is mesélte, hogy mennyire gyűlölnek minket, magyarokat. Tudod, ez azért van, mert románbarátok az Antant miatt, érted.

-Gyűlölnek hát. Bár nem szeretnek ők senkit se. Egy olasznak azt mondod: bondzsornó, hát az kinyalja a seggedet, körbeudvarol, minden. Egy franciának azt mondod: bonzsúr, hát leköp, mert külföldi vagy. Az ő szentséges nyelvüket nem lehet ám csak úgy megszentségteleníteni!

Bizony, vége lassan a fesztiválszezonnak, egyre hűvösebbek a napok, de hamarosan itt vannak a meghitt, összebújós téli esték a cserépkályha mellett, esetleg össze is gömbölyödhetünk a fotelban egy jó könyvvel meg egy bögre forró csokival... (kösz, syca)

Nem múlik ám el nyom nélkül a bohém francia fiatalok nyári inváziója - és most nem a felhasogatott aquaworldös ülőgarnitúráról beszélek -, szinte valamennyi médium kitért "a francia jelenségre" nyári fesztiválkörképében.

A gyanakvó magyar úgy gondolná, hogy az egész nyáron Európa-szerte hasonló rendezvényeket végiglátogató francia ifjúság az ottani teljes fiatal népesség csak egy felülreprezentált hányada. Ez kb. akkor igaz, hogy ha a hajdani gyarmatokról származó 30 alattiakat is hozzávesszük, hiszen ők a külvárosokban már megtalálták a saját szórakozásukat, amit már a "kétségbeesés kitöréseként" is aposztrofáltak honi tudoraink.

Nem voltam itthon mindig népszerű a nézeteimmel, de a magyar és a francia népek történelme, önmeghatározása, országa, konyhája rengeteg közös jegyet hordoz, ráadásul kulturális szinten is több hasonlóságot fedezhetünk fel. Hosszú-hosszú, idegen országokban töltött esztendőim alatt sokukkal összebarátkoztam, és rá kellett döbbennem, hogy ott tényleg majdnem mindenki olyan egy kicsit, mintha kispálos lenne.

A francia fiatal nem a XX. század nemzetállamainak paranoiás büszkeségét képviseli: ő csak tudja, hogy bármiről is legyen szó, az ő országuk abban az élen jár. Sosem próbálja meg visszafogni magát, ha esetleg idegen országokban, nyilvános helyen kell hangosan beszélgetnie a társasággal, hiszen tudja, hogy őket mindenhol becsülik és szeretik.

A néhol naiv önérzetesség teljesen indokolt: kevés ország van abban a szerencsés helyzetben, hogy mindene meglegyen: igazi hegyek, melegvizű tenger, jó és változatos konyha, világbajnok labdarúgócsapat.

Ahol a gyanakvó magyar viszont megakad, az a nemzeti önmeghatározás. Addig ugye teljesen érthető a dolog itthoni fejjel is, hogy aki éppen ott él az országukban, az francia, legyen is rá büszke, mindegy, hogy Belmondónak vagy Zäpfelnek hívják. Az értetlenség részünkről ott kezdődik, amikor a francia fiatal teljesen magától értetődően magyarázza nekünk, hogy Réunion-szigeteki, tehát francia. Laoszi, algír, tehát francia. Az alkotmányuk is kimondja. És lehet Le Pen akármilyen népszerű, a tényleg gyakori benettontarka francia baráti társaságok működnek, szinte egyedülálló módon.

Aztán ott van a fenti párbeszédben már emlegetett magyar meggyőződés, miszerint a franciák utálnak minket. Lárifári. A franciák - ellentétben például a kevésbé tájékozott brit fiatalokkal - viszonylag sokat tudnak a magyar történelemről, és kevés kivétellel szimpátiával tekintenek ránk, talán pont az általam is felismert közös vonásoknak köszönhetően. A románok iránt érzett állítólagos rokonszenvvel köreikben nem sűrűn találkoztam (igaz, máshol sem).

Ennyit a franciák védelmében, mielőtt a Modorosból végleg M. Tibi élete és véleménye lenne.

A francia fiatalra - ha a nyelvében talán annyira nem is, mint a németében - ízlését tekintve viszont valóban jellemző a modorosság.

Ételt elkészíteni csak ők tudnak igazán. Salátához vinaigratte, a baguette-re mindig pâté, saucisson, a legjobb sajtok, borok, de ott van a sokszoros higítás után is ihatatlan, ánizsos pastis. Normális sörük nincs a Kronenbourgon kívül, és az is német. Imádnak össznépi sütés-főzéseket szervezni, de ne lepődjünk meg, ha a felmerülő költségeket utólagosan szétdobják a jelenlevők között, még ha ez nem is volt előzetesen megbeszélve.

Zenét is hallgatnak ám: kevésbé szeretik a németes-belgás technót (a hozzáértőktől elnézést), de vonzódnak minden franciául motyogós, dohányfüstös hangú énekeshez Edith Piaf sanszonjaitól Serge Gainsbourg modoros-intelligens dalaiig. Hasonlóan népszerű frankofon területeken az etnorock: kedvenc példám a pár éve a Szigeten is fellépő Louise Attaque nevű formáció, akik hegedűszóval bolondítják meg amúgy sem mindennapi hangzásukat.

És tényleg nyitottak bármire. Ha egy francia társaságnak előkapunk mondjuk egy Besh o Drom- vagy Anima Sound System-cédét, rögtön lelkesen fognak ütemesen bólogatni a zenére, bár hamar elfelejtik, hogy mit is hallottak.

A lelkesedés persze nemcsak a nyitottságuknak, hanem az általuk jellemzően nagy mennyiségben és gyakran fogyasztott marihuánának is köszönhető. Alapvetően bármilyen ajzószerrel szívesen élnek: kávé, alkohol, és még a hazai fejadagnál is több cigaretta.

A bohémság, nemtörődömség életvitelüket is meghatározza: a külföldön tanuló-dolgozó francia fiataloknál teljesen megszokott dolog, hogy a közösen átmulatott éjszaka után egy idegen kanapén ruhában, cipőben héderelnek, majd reggel egy kávé elfogyasztása után egyenesen mennek is az egyetemre vagy dolgozni (hajlamosak is huszonéves korukra borzasztó fogsorokkal rendelkezni ennek megfelelően).

Muszáj még röviden megemlítenem a francia kultúráért rajongó magyar fiatalt, aki még az eddig felvázolt embertípusnál is bohémabbnak szeretne látszani.

Él(t) Franciaországban, rendszerint egyetemi hallgatóként valamilyen csereprogram (AIESEC, Erasmus) keretében, esetleg au-pairként, és valaha volt francia barátja-barátnője. Tekintélyes hányaduk francia szakos bölcsész.

Rajonganak a művészetekért: az eredeti nyelven olvasott irodalmon és képzőművészeti alkotásokon kívül különös tekintettel vannak a művészfilmekre, bár hajlamosak Jean-Pierre Jeunet munkát is idesorolni.

Öltözékük is gyakran mutat bohém jegyeket: hetyke svejcisapka, sál, zakó/blézer, garbó. Nemtől függetlenül.

Végül pedig egy kis összekacsintás a hölgyekkel a világhíres francia férfiakról:

-Egyet mondok neked, Jutta: egy francia férfinek legalább egyszer az életben meg kell lennie, aki még nem próbálta, az nem tudja, mi az igazi szerelem, romantika.

-Hát Hilde, egyszer megismertem egy nagyon helyes srácot Freiburgban, Jean-Philippe-nek hívták, de nem történt semmi köztünk, leveleztünk évekig, aztán megházasodott, gyerekei lettek. És utána röviddel találkoztam a Wolfganggal...